Hosszan tartó súlyos betegség után, 2020 novemberében elhunyt dr. Kispál Mihály belgyógyász – transzfuziológus főorvos. Az 1970-es években külföldi mintára kezdte el a daganatos betegek kemoterápiás kezelését a szentesi kórházban, az onkológiai osztály a mai napig a legmagasabb besorolású szakmai hely az országban. Nem tett különbséget beteg és beteg között, mindig szánt időt rájuk, és megpróbált mindenkire egyformán odafigyelni. Mindkét fia az orvosi hivatást választotta, dr. Kispál Mihály Csaba vezeti tovább az onkológiai osztályt, vele emlékezünk most édesapjára.
Dr. Kispál Mihály Mindszenten, a felsőludasi tanyavilágban született 1937-ben. Szülei szegény földművelő emberek voltak. Édesapja 1945-ben cukorbetegségben halt meg, mert nem volt pénzük inzulinra. – Nem sokat beszélt erről, de akkor határozta el, hogy ha egyszer oda jut, akkor segíteni akar az embereken, innen fakadt az orvosi hivatás iránti motivációja. Tanulmányait a ludasi osztatlan általános iskolában kezdte, majd a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumban folytatta. A gimnáziumot anyagiak hiánya miatt ott akarta hagyni, de az iskola igazgatója nem engedte, különböző munkalehetőségekkel segítette: rizsaratás, téglagyári rakodómunka, csépléskor kévehordás. Érettségi után felvételt nyert a Szegedi Orvostudományi Egyetemre, ahol tanulás mellett szintén nehéz fizikai munkával, vagonkirakással, szénlapátolással, konzervgyári munkával tartotta fenn magát – emlékezett fia. Édesapja 1962-ben végzett az egyetemen, és a szentesi kórház belgyógyászati osztályán kezdett dolgozni. Úgy gondolta, néhány év gyakorlat után Mindszenten lesz háziorvos. A főnöke, Máté Konrád azonban azt mondta, „Fiam, te nem mész innen sehova!” – Akkor még nem működött sürgősségi osztály, a belgyógyászat pedig elég forgalmas hely volt, ott koncentrálódott a betegek nagy része. Édesapámmal együtt csak három orvos dolgozott az osztályon, fiatal koromból arra emlékszem, hogy apu mindig ügyelt. Aztán valamikor ’66-ban vett egy Trabantot, és akkor már sűrűbben tudott hazajönni – mesélte az ifjabb főorvos.
A belgyógyászati munka mellett édesapját először donorvizsgáló orvosnak hívták, majd ő lett egy ideig a Vérellátó Állomás vezetője, és hét évig volt a kórház igazgató-helyettese. A Vérellátónál jelentkeztek azok a betegek, akiknek valamilyen vérképzőszervi problémájuk volt, így került közelebb a hematológiához, ott gondozta a daganatos pácienseit is. – A 70-es évek elején Csípő Laci bácsi adott neki egy cikket, hogy Olaszországban kemoterápiával kezelik az emlőrákos betegeket, amivel nagyon jó eredményeket lehet elérni. Akkor találkozott egy szentesi emlődaganatos nővel, aki már olyan rossz állapotban volt, hogy nem tudott feljutni Budapestre, az Onkológiai Intézetbe. Bekerült a belgyógyászatra édesapámhoz, ő utána nézett a kemoterápiának, és megpróbálta a kezelést. Már az is csoda volt, hogy az első terápia után az addig hónapok óta ágyban fekvő beteg felkelt, el tudta látni magát, és csak a kezelésekre kellett bejárnia. Édesapám négy évvel meghosszabbította az életét. Ez annyira nagy eredmény volt a számára, hogy teljesen elmélyedt az onkológiában – mondta dr. Kispál Mihály.
A daganatos betegek kezelése nagyon sokáig, és talán még ma is tabu. Korábban egyik orvos se nagyon merte megmondani a páciensének, hogy rosszindulatú daganata van. A műtét után átküldték az onkológiára „erősítésre”, sokszor ez kemoterápiát jelentett fél éven keresztül. Persze ez azóta megváltozott, és minden esetben felvilágosítják a betegeket. Először az onkológián vizsgálják ki, elmondják, hogy nagyjából mire számíthatnak. A műtét egy nagyon fontos állomás, de nem akkor találkozik először a problémával a beteg, mondja a főorvos. – A belgyógyászat B részlegén, a maihoz képest középkori körülmények között történt a gyógyítás. István Lajos, a szombathelyi hematológus professzor eljött a szentesi kórházba egy tudományos előadásra, és amikor látta, hogy a véradáson kívül egy onkológiai-hematológiai szakrendelés is működik, biztatta édesapámat, hogy meg kellene csinálnia az onkológiai szakvizsgát. Az volt a harmadik, a belgyógyászat és a transzfuziológia után. A betegek száma folyamatosan nőtt, és látszott, hogy 14 ágy kevés, a kemoterápiához is más feltételek kellettek. A kórház először egy 22, majd egy 30 ágyas onkológiai osztályt hozott létre, ami 2005-től önálló klinikai osztályként működik Szentesen. Sugárterápiánk ugyan nincs, de az Szegeden elérhető, ezt leszámítva minden kezelés hozzáférhető – mondta a főorvos.
– Másodikos gimnazista koromban vegyészmérnök akartam lenni, azt mondta, jobb lenne, ha olyan pályát választanék, ahol emberekkel kell foglalkozni. Nem vagyok egy lázadó típus, ha ők úgy gondolják, akkor megyek az orvosira. Kértem édesapámtól könyveket, és érdekes volt olvasni a betegségekről. Tőle tanultam az orvoslást. Azt gondolom, hogy jobban járt a társadalom, hogy orvos lettem. Az öcsém vadász szeretett volna lenni, de egy hasonló beszélgetés után ő is ezt a pályát választotta, és megtalálta a helyét – mesélte.
Milyen ember és milyen orvos volt dr. Kispál Mihály? – Még a betegsége utolsó szakaszában is, amikor meglátott, megismert, ott volt a szemében az a huncut mosoly. Kiváló humora volt, olyan beszólásai, megjegyzései voltak, hogy mindenki gurult a nevetéstől. A viziteken is úgy tudott szólni betegekhez, hogy ők is nevessenek. Ehhez is nagyon értett. Odafigyelt arra, hogy orvosként mit csinálok, és hogyan haladjak tovább. Ő inspirált és motivált, így én is három szakvizsgát tettem le – fogalmazott a főorvos. A fizikai munka is nagyon fontos volt számára, amíg bírta, Bokroson művelte a kis földjét, 400 négyszögöl szőlőt, gyümölcsöst. Amikor már nem tudott kijárni, akkor a háznál, a kertben a virágokat nevelgette. A munkája volt a hobbija, kitöltötte az életét, és a nyugdíjba vonulása után nehezen tudta elfoglalni magát. Nem tett különbséget beteg és beteg között semmilyen szempontból, mindenkire megpróbált egyformán figyelni, és egyenrangú partnernek tekintette őket. Időt szánt a pácienseire és a problémáikra. Sokszor mondta, hogy a betegnek mindig igaza van! Az emberszeretete és a humánuma példamutató és tiszteletre méltó volt. 2005-ben ment nyugdíjba, mellette még 10 évig dolgozott, ami nagy segítséget jelentett az ambuláns ellátásban. 2015-ben jelentkezett nála az Alzheimer-kór, hosszú ideig tartó, súlyos betegség után, tavaly novemberben hunyt el. Munkásságát számtalan kitüntetéssel ismerték el, többek között 1999-ben Dr. Bugyi István Emlékérmet kapott, 2009-ben Szentes Város Díszpolgára lett, és az állam 2015-ben Batthyány-Strattmann életműdíjjal tüntette ki. Ötven éven át gyógyította Szentes és a környező kistelepülések betegeit lelkiismeretesen, hozzáértéssel és fáradhatatlan munkával. Szeretettel őrizzük emlékét!
Palicska Irén
