Két lánya, három unokája és két dédunokája mellett több száz gyermeket nevelt a Rigó Alajos gyermekotthonban. Nyugdíjazása után megnyitotta a Nyanyus háza családi napközijét. Megszámlálhatatlan érmet szerzett a Szentesi Delfin ESC tagjaként, minden nap fut, kerékpározik, és ha ez még nem lenne elég, heti kétszer jár köredzésre. Elégedett és boldog embernek vallja magát, de mint mondja, ezt tudatosan kellett megteremtenie. Anyák napja alkalmából beszélgettünk a 73 éves Erdőhátiné Bocskay Zsófiával.
Édesapja, édesanyja és a nagyszülei is pedagógusok voltak. Ahogy Szentesre került, a fogászaton kezdett el dolgozni, majd képezte magát és szakasszisztens lett. Egy alkalommal ajánlották neki, hogy egészségügyi gyermekfelügyelőt keresnek a nevelőotthonba, ahol végül 21 évet töltött boldogan. Megélte a gyermekvédelem történelmi átalakulását, és a hétközi kollégiumból vonult nyugdíjba. Haragszik, amikor valaki azt mondja, hogy a Rigóban dolgozik. Az Rigó Alajos Gyermekotthon, és oda nem dolgozni kell menni, hanem együtt kell élni a gyerekekkel, hangsúlyozza Zsófia.
– Mit hozott otthonról, ki vagy mi volt a legmeghatározóbb az életében?
– Vallásosan neveltek minket. Megtanultuk a tiszteletadást, az alázatot, szeretetben volt részünk, mindenkin segítettünk, akin képesek voltunk. Nyilván ez nyomot hagy az emberben. A családdal Pesten éltünk, a gyerekkorom szépsége azonban Szenteshez köt, mert itt élt a nagymamám, aki a berekháti iskolában tanított. A nagyika világa szigorú volt. Ha horgoltunk, és elrontottam, akkor le kellett bontani és megcsinálni újra, mégis a rajongója voltam. Édesanyánk gyönyörű volt, nagyon sokat dolgozott, ő is tanított. Az 50-es évek csúnya világát is túléltük. A húgom is meghatározója volt a családunknak, ő két és fél évvel fiatalabb, mint én. Sajnos már elment, csak 45 évet kapott az élettől. Szentesen talált rám a szerelem, összeházasodtunk, és 1967-ben megszületett az első kislányunk, Modesta, aztán 1975-ben Anett. Mindketten felnőttek, önállóak lettek, Modesta Törökbálinton, Anett Luganóban lakik. Zsófika unokám Zuglóban él a családjával, és a dédunokáimmal. Igaziból csak fizikailag engedtem el őket, minden nap itt vannak a lelkemben. Nem volt könnyű, de meg kellett tanulnom önállóan élni.
– Mit jelent az anyák napja? Az édesanyjára és a nagymamára emlékszik vissza, vagy a gyerekei, unokái és dédunokái jutnak eszébe?
– Gyerekként minden nap anyák napja volt, ami ott volt minden ölelésben, játékban, bújócskázásban. Emlékszem, amikor édesanyám egyszer elbújt az ágy alá, mert nem akarta, hogy megtaláljuk, mi pedig mindenhol kerestük. A gyermekeimmel kapcsolatos első anyák napi emlékem, amikor Modika a Villogó utcai óvodába járt, mi pedig a Koszta József utcában laktunk. Nagycsoportos volt, és gyalog jött haza. Megérkezett, elmondta Nadányi Zoltán Anyu című versét, és amikor oda jutott, hogy „Anyu, anyu, anyu! most is kiabálom, most semmi baj nincsen, mégis meg nem állom”, akkor kinyitotta a kezét, és egy csomó katicabogár repült ki belőle. Összegyűjtötte az utcán, és még egy idős szomszéd bácsi is segített neki. A kicsi pedig az egyik iskolai ünnepségen lépett fel. Amikor felkonferálták, elmondott néhány sort, rám nézett, majd ott hagyott csapot-papot, odaszaladt hozzám és átölelt. De gyönyörű anyák napja az is, amikor az általam nevelt gyerekek köszöntöttek.
–Miért nyitotta meg a családi napközit a 2000-es évek elején és hogyan lett Nyanyus háza?
– Azért, mert Zsófi unokánknak ez volt az első szava, így maradtam a családnak Nyanyus, a szülőknek Zsóka mama voltam, a gyerekek pedig mamának hívtak. Az önállósodás úgy jött, hogy nyugdíjas lettem, és épp Zánkán voltunk egy hivatalos gyermekvédelmi konferencián. Ott adták az ötletet, hogy nyissak családi napközit. Akkor megjelent előttem ez a ház, a nagy diófával. 18 éve lakom itt, amióta megcsináltuk a Nyanyus házát. Úgy gondoltam, segíteni kell a fiatal szülőknek, hogy legyen egy hely, ahová elhozhatják a gyerekeiket, és nem kell sietniük, mert 0-24 órában nyitva voltunk. Szerettem csinálni, kiteljesedtem benne. Amikor elindultam, a gyerekeim azt mondták: „Anya ez csodálatos dolog, büszkék vagyunk rád!” Ez adta a lendületet ahhoz, hogy alázattal, tisztelettel képes legyek térden állni a gyerek előtt, és ugyanúgy meghajolni a szülők előtt.
– Bár már nem működik a napközi, azért fogad gyermekeket, még ebben az időszakban is.
– Tudatosan törekedtem arra, hogy emberek vegyenek körül, mert el kellett engednem a gyerekeimet az önálló életbe. Tiszteletben tartom, és komolyan vettem a járványt, ebben a helyzetben három hétig bezárkóztam, nem mentem sehová, és ide se jöhetett senki. Minden bajom volt, naponta pucoltam az ablakot. Most sem mondom, hogy nyitottan élek, de a legnagyobb körültekintéssel és elővigyázatossággal fogadom gyerekeket, mert megkértek rá. A családi napközi már megszűnt, de segítek, ha valakinek szüksége van rá. Egészségügyi dolgozó vagyok, tudom, mit jelent a fertőtlenítés. A célom, hogy azt mondhassam, nyitva van a kapu, gyertek.
–Milyen gyakran látja a gyerekeit, unokáit?
– Kéthetente megyek a gyerekekhez, megkérdezem, hogy mehetek-e, és elkészítem, amit kérnek. Nagyon büszke vagyok, hogy Zsófi unokám és a párja ilyen szépen nevelik a kicsiket, és mindig hálát adok az égnek, hogy részese lehetek, az életüknek. Mondtam nekik, hogy dédnagymama vagyok, de nem tudom, hogy kell csinálni. Ne számítsatok rá, hogy egy hintaszékben ülök, ti pedig löktök majd. Pedig ők arra gondoltak, és időnként kiborítanának – és elneveti magát. – Elégedett és boldog ember vagyok, de ezt meg kellett teremteni.
– Felajánlhatjuk a legsportosabb dédnagymama címet? Hiszen fut, kerékpározik, 25 éve versenyszerűen úszik, és ha mindez nem lenne elég, akkor jöhet még heti két köredzés a Life Stúdióban.
– Az úszás hátterében két ember áll, aki összefogja a csapatot, Pólyáné Téli Éva és Szabó Imre, nélkülük nem lenne szenior úszás Szentesen. Most, hogy nem járhatok le az uszodába, időnként meg akarok fulladni, annyira hiányzik a víz. Hétköznap 4-5 kilométert futok, hétvégén 8-10 kilométert, 15-20 kilométert kerékpározok, és van olyan nap, amikor semmit nem csinálok. Erősíteni kell, az edzés fizikumot teremt az úszáshoz, ugyanis mindent annak rendelek alá. De mindez nem lehetne, ha nincs ilyen testalkatom, amit örököltem, ha nem lenne mellettem a családom. Ez egy komplex nagy kavalkád. Amikor vízbe megyek, nem gondolkodom, nekem az az igazi pihenés és hajrá, figyelem a tempót, olyankor edzést tartok. Ez a tudatos lét akkor teljesedik ki, amikor felállok a rajtkőre, ugrok, és amikor vízbe érek, már nincs semmi baj. A verseny arról szól, hogy ne hozzak szégyent a csapatra, a családomra és én se maradjak szégyenben. Én egy buggyant öreglány vagyok! Tóth Gyula mondta egyszer: „Tudod, te egy aszú vagy! Minél vénebb, annál jobb!” Az életelvem az, hogy nem kell megállni, és törni a fejemet azon, hogy mit csináltam, hogy csináltam? Minden úgy van jól, ahogy van. Edith Piaf gyönyörű sanzonjának címével: „Nem bánok semmit sem”.
Palicska Irén
