Sulyok Tamás köztársasági elnök szentesi látogatását alapos szervezés és biztonsági előkészületek előzték meg, melyben remek partnerek voltak a művelődési központ munkatársai. A megyeházán tartott jogásztalálkozó koordinátora Szántó Georgina volt, aki tavaly lett a Sándor-palota kommunikációs igazgatója. A kedves és közvetlen habitusából és a belőle áradó nyugalomból már az első percben tudtam, hogy jót beszélgetünk majd. Hogyan vezetett az útja a szentesi Kertvárosból a Sándor-palotába, erről is mesélt lapunknak.
– Véletlen csupán, hogy szülővárosa, Szentes egyben a köztársasági elnök országjárásának első állomása is?
– A köztársasági elnök ezen látogatássorozata a vidéki jogászságot érinti, és az ország összes régióját felöleli a jövőben. Álszerénység lenne azt állítani, hogy semmi közöm nem volt ahhoz, hogy Szentesen kezdtünk. A tervezés során felmerült, hogy praktikus és szép lenne a Dél-Alföldről elindítani a jogásztalálkozó sorozatot, tekintettel arra, hogy köztársasági elnök úr duplán kötődik ehhez a vidékhez. Kiskunfélegyházi születésű, ahol ifjúkoráig élt, majd Szegeden vált jogásszá. A mai napig szoros kötődése van feleségével, Zsuzsanna asszonnyal Szegedhez, amikor tehetik, hazajárnak, ápolják baráti kapcsolataikat.
– Szentesiként messzire vezetett az útja. A HMG elvégzése után Eger következett, majd éveket töltött Szombathelyen. Ott szippantotta be a média világa, ott indult a televíziós pályája?
– Szerencsés csillagzat alatt születtem: hatalmas szorgalommal és kitartással rendelkezem. Az a típus vagyok, akit, ha kidobnak az ajtón, visszamászik az ablakon. Alig akad előttem megoldhatatlan. Itt érettségiztem, majd a tanulmányaim Egerbe vittek az Eszterházy Károly Főiskolára. Ezzel párhuzamosan egy magánéleti szál Szombathelyre szólított. Szentes maradt a szívem csücske, a családom most is itt él. A főiskola alatt kezdtem el dolgozni a Szombathelyi Televíziónál. Az ingázás a három város között nem volt olcsó diákként, fizetni kellett valamiből.
– Tudatosan kereste fel az ottani helyi televíziót?
– Édesanyám mesélte, hogy óvodásként álltam a televízió előtt, és a mesék előtti bemondónőket hallgatva próbáltam utánozni őket. Tettem akkor egy olyan kijelentést, hogy bemondónő leszek. Ez nem volt egyébként utána sem tudatos, sem dédelgetett álom. A szép beszéd, a magyar nyelv ápolása viszont mindig közel állt hozzám. Rendkívül lelkes főiskolásként, televíziós tapasztalat nélkül nem kecsegtettek sok jóval, de kitartottam; fizetés nélküli próbaidősként gyorsan felvettem a ritmust a szombathelyi tévénél, majd rövid időn belül a képernyőn találtam magam. Később, reggeli műsorvezetőként nekem az akkor a világot jelentő deszkákat jelentette.
– Hogyan jutott el a Sándor-palotáig?
– Hét éve voltam a szombathelyi tévénél, ahol bedolgoztunk az M1-nek és a Duna Televíziónak is, hírekkel és magazinos anyagokkal. Akkor még kazettán küldözgettük a felvételeket Budapestre, és rajta maradt valamelyik műsorvezetői munkám, amit megnézett az egyik Duna televíziós főszerkesztő. Behívtak egy próbafelvételre, és nem sokkal később munkát ajánlottak hírolvasóként és műsorvezetőként, ami nagyon jól esett. Itt is hét évet töltöttem, a közmédia fúzió is ekkor indult. Életem egyik legszebb időszaka volt, segítőkész, családias csapatban lehettem, emberarca volt a médiának.
– Ezek a tapasztalatok jó alapot jelenthettek a jelenlegi kommunikációs vezetői munkához.
– Sok a hasonlóság és az átfedés. Muníció számomra, hogy ilyen sok évig a médiában dolgoztam, rádióztam is több részletben, éveken át. Az így és itt megszerzett tapasztalatot és tudást ötvözhetem kommunikációs igazgatóként és sajtófőnökként. A médiás múlt abban a tekintetben mindenképpen segítséget jelentett, ha tetszik, előnyt, hogy beszélem az újságírók nyelvét, végtére magam is az volnék, és sokakkal ápolok kifejezetten jó, baráti viszonyt. Ma a legfőbb feladatom, hogy elsősorban a köztársasági elnököt mindenben segítsem, és ezt teszem az újságíró kollégákkal is. Könnyebb, ha tudunk egy nyelvet beszélni. Úgy érzem, jól kezelem ezt a műfajt, sokszor az idő szorításában. Az, hogy becsülettel végig küzdöttem magam a szamárlétrán, hiszem, hogy sokat jelent.
– Könnyen ment a kapcsolatrendszer kiépítése is? Szükséges hozzá a tudatosság?
– Sosem voltam tudatos kapcsolatépítő. Egyszerűen csak szeretem az embereket, függetlenül attól, milyen nemű, vidéki vagy budapesti, vagy milyen pozícióban van. S a mai napig megmaradt bennem egy őszinte érdeklődés, nyitottság. Örülök, ha emberek társaságában lehetek, beszélgethetek. A példám is mutatja, hogy ez aztán hozza magával a kapcsolatokat és a sok ismeretséget.
– Mennyire teljesedik ki ebben a munkakörben?
– Erre nehéz válaszolni. Ez számomra szolgálat, amit másképp nem is tudnék végezni. Nekem ebben nem kell kiteljesednem, önmegvalósítanom, ez nem rólam szól.
– Jellemző, hogy mindent és mindenkit maga elé helyez?
– Igen, sokszor túlságosan is. Van arra hajlamom, hogy minden és mindenki fontosabb legyen, mint én saját magamnak. Dolgozom azért azon, hogy ez ne érje el azt a pontot, amikor már nem egészséges. A szolgálatot arra értem, hogy óriási megtiszteltetés számomra, hogy közvetlenül a köztársasági elnök mellett és neki dolgozhatok. Mi már régebbről ismerjük egymást, korábban is dolgoztunk együtt. A Sándor-palota kommunikációs igazgatója, sajtófönöke is úgy lettem, hogy előtte majdnem 5 évig az Alkotmánybíróságon dolgoztam, amelynek elnök úr volt az elnöke, mielőtt megválasztották köztársasági elnöknek. Hatalmas ajándék a sorstól, a Jóistentől, hogy egy végtelenül jó ember a főnököm, élvezetes a társaságában lenni. Bármennyire is megterhelő normális időgazdálkodást tartani a hétköznapokban, amit a folyamatos hektikusság jellemez, a másik oldalon kárpótol ez a szolgálat. Már az elejétől tudtam, hogy ez a munkakör mivel jár, és bevallom, az első pillanatban megrettentem. Jól esett, hogy bizalmat szavazott nekem a köztársasági elnök, ami rendkívül megtisztelő, de még így is kértem gondolkodási időt a döntés előtt.
– Mi miatt hezitált a felkérésre?
– Sajnos a média egy része és a politika egyes szereplői is úgy gondolják, hogy mivel a köztársasági elnök „jól látható” közéleti szereplő, őt ütni-vágni kell. Hogy ebből politikai hasznot, rivaldafényt vagy mást remélnek, ki tudja. Nem is tudok igazán ezzel a fejjel gondolkodni. Az jól látszott a korábbi érákban is, hogy nem kímélték a köztársasági elnököket, és a napi politikai darálóba kerültek. Talán ez gondolkodtatott el, ha eddig így volt, lehet, ezután sem lesz másként. Érzékeny ember vagyok, és nehezen élem meg, ha azokat bántják, akiket emberileg nagyra tartok, akiket szeretek Ha van valaki, akiről tudom, hogy jó ember, és őt bántják, az számomra olyan, mintha engem bántanának, és ezt alkatilag nem tudom levetkőzni. Kérdés volt számomra, hogy meg fogom-e tudni húzni azt a határt, hogy ezt ne engedjem be, és ne nyomja rá a mindennapjaimra a bélyegét. Eddig sikerült. Hála Istennek.
Halupa Eszter
