Dr. Dinka Tibor sebész közel három éve dolgozik a szentesi kórház sebészeti osztályán, hétfőtől szerdáig. Egyik betege kereste meg szerkesztőségünket, aki elmesélte, vakbélműtétjekor személyében egy olyan orvost ismert meg, akivel mindenképp beszélnünk kellene. Így kerestük fel a főorvost, aki 75 éves kora ellenére aktív, de a jövőt illetően nem túl optimista.
– Hogyan emlékszik vissza karrierje kezdetére?
– Ötven éve vagyok a sebészeten annak ellenére, hogy belgyógyász szerettem volna lenni. Ezt nem én, hanem Kecskeméten az osztályvezető főorvos döntötte el, miután látott gyakorlaton. Nem bántam meg, mert öt évtizede vagyok a pályán, és még mindig nem unom. A Kecskeméti Megyei Kórházban kezdtem, majd húsz évet töltöttem a Repülőkórházban, ahol osztályvezetőként hivatásos katonaorvos lettem. Szakmailag mindenünk megvolt, élveztük a társadalmi megbecsülést és emellett a lakosságot is szolgáltuk. Szerettem ott lenni. Hamar kiderült, hogy nincs mellkassebésze a honvédségnek, így küldtek dr. Kulka Frigyes professzorhoz, akit emberileg és szakmailag is csúcsnak tartottam. Szívtam magamba az ismereteket. Ezután egyik nap csörgött a telefon, és a Szolnoki Megyei Kórház főigazgatója azt kérdezte, tudom-e, hogy a sebészeti osztály vezető főorvost keres. Otthon a feleségemmel arra jutottunk, hogy a szakmai életem jobban be tud teljesedni egy megyei kórházban, így megpályáztam az állást, és szolnokiként vissza is kerültem a szülővárosomba.
– Milyen új kihívások, feladatok várták Szolnokon?
– Ötvenpár évesen, honvédségi nyugdíjasként kerültem oda. A húsz év alatt hihetetlen fejlődésen mentünk keresztül a sebészeten, ami a kórház történetében is egyedülálló volt. Mellettem hat főorvos vált vezetővé, akikre büszke vagyok. Olyan területek nyíltak a szakmában, amelyekről nem is álmodtam azelőtt. A hasnyálmirigysebészetet említeném, közel kétszáz emlőtumoros beteget operáltunk egy évben, és évi 60 vastagbéldaganatos beteget. Az irányításom mellett nőtt fel egy rendkívül jó mellkassebész-csapat. Önállóvá vált egy érsebészeti csapat, akik számára osztály is nyílt.
– A sikeres munkát mégsem folytatta.
– 65 éves koromban nem pályáztam újra az osztályvezetőségre. Jöhetett az utód. Az én időmben a laparoszkópos sebészet (vakbél, lágyéksérv, vastagbél, tüdőműtétek) nagyot fejlődött Szolnokon. Rutinná vált az endoszkópos vastagbél csonkolásos műtéte. Kialakítottak egy központi műtőegységet, amihez 13 műtő tartozott, én lettem a szakmai vezetője. Kinevezett dolgozóként 23 műtősnek és ugyanennyi műtőssegédnek voltam egyszemélyben a vezetője, és kilenc egymástól teljes független osztályok műtétjeit vezényeltem. Jól és gazdaságosan működött a rendszer. A műtősnők közül mindenki kitanulta azt a szakmát, ahová a legszívesebben ment. Az évi 12-13 000 műtétből egy betegtévesztés sem volt, amire a legbüszkébb vagyok.
– Hogyan vezetett az útja Szentesre?
– A Covid-járvány alatt azt mondták, hogy idős ember most ne dolgozzon. Ültem otthon, kaptam a fizetést, de ez nem tetszett. A járvány alatt a szolnoki kórház élére átmenetileg hivatásos katonát neveztek ki vezetőnek. A kórházban nekem és egy munkatársamnak volt katasztrófa és katona szakorvosi vizsgánk, ennek ellenére a katonai igazgató nem tartotta szükségesnek a velünk való véleménycserét. Elmentem végleg nyugdíjba. Majd szóltak, hogy lenne-e kedvem eljönni Szentesre. Volt. Molnár és Papp főorvos urakat ismertem, ráadásul ide jártam negyven évvel ezelőtt továbbképzésre. Ma ugyanazon az ajtón mentem be műteni, mint 1985-ben. Nemcsak a helye van pont ott, maga az ajtó is ugyanaz. Ez borzasztóan rossz, mert itt megrekedt az élet. Mi ebben a rendszerben dolgozunk jól, a betegek gyógyulnak. Nincs sebgennyezés, legalábbis nem több, mint a szokásos.
– Ilyen körülmények között a legjobbat nyújtani nem lehet egyszerű…
– Szentesre hoztak központi műtőre terveket, de ki tudja milyen okból, végül nem lett belőle semmi. Most pedig ennek a nagy hírű kórháznak a leépülését láthatjuk. Mindeközben a szakma szárnyal. A vastagbél laparoszkópos műtétekre térnék vissza, amit szeretnék itt végezni, a szentesi kórházban, de nincs hozzá eszköz. Úgy segíteni egy betegnek, hogy ne kelljen felvágni a hasát, óriási dolog! Saját pénzemből vettem volna, de magánember nem vásárolhat sebészeti varrógépet, így továbbra is nyitott módszerrel operáljuk a vastagbelet. Most negyven percig varrunk egy vágást kézzel, amihez néhány apróbb lyuk is elég lenne a hasfalon.
– Mit lehet ebben a helyzetben tenni?
– Azt hittük, hogy a szegedi klinikával szorosabb lesz a szakmai kapcsolat, jobb lesz az eszközellátás, de a sebészeten nem látok változást. Az ország alul finanszírozza a magyar egészségügyet. 2024. augusztus 6-án a Szegedi Orvosi Egyetem 5,6 milliárd forint tartozást görgetett maga előtt, ez az adósság mára 10 milliárdra növekedett. Minket a szegedi klinikákhoz csatoltak, így már ennek az intézménynek a gondja vagyunk, a nagy mértékű adósságállománya mellett képtelen nagyobb fejlesztést vállalni a sebészetben. Egyre nehezebb fenntartani a helyzetet. A fül-orr-gégészet fekvőbeteg osztályt bezárták, a szülészet szintén lakat alatt, a traumatológián, melyben Szentes országos elismertségre tett szert, protézisműtéteket már nem végezhetnek olyan mértékben. Hová is vezet ez a centralizáció? Előnye lehet, hogy az ellátás magasabb színvonalú, viszont a várólista sokkal hosszabb. Időközben a legfrissebb hír alapján az onkológia betegek helyi terápiája korlátozást szenved.
– Mi tartja még a pályán?
– Megszerettem itt dolgozni és nagyon tisztelem a kollégáimat, hogy ilyen körülmények között is kitartanak. A sebészet nővérei, a műtő személyzete nap mint nap megfeszített munkát végez. Csitítgatnak, amikor kifakadok, mert ők még tíz év múlva is itt szeretnének dolgozni. Miben lehet hinni? Van két laparoszkópos szettünk, amivel csak akkor tudunk két laparoszkópos epeműtétet végezni, ha éjszaka nem kellett vakbelet operálnunk. Ha éjszaka mindkettőt elhasználjuk, reggel nem tudunk mivel elindulni. Hiszek viszont a gyógyításban, a tanításban. Egy fiatal kollégával dolgozunk, Nigériából érkezett. Tegnap is egész délelőtt asszisztáltam neki egy olyan műtéthez, amit most végzett először, az ötvenéves tapasztalatommal tanítottam, és boldog vagyok, hogy ezt megtehetem.
– A kórház leépítését minden szentesi aggódva figyeli.
– A szentesi betegeknek ugyanolyan állampolgári joguk az, hogy megfelelő ellátást kapjanak. Úgy szeretném, ha ez a kórház tudna a maga módján fejlődni. Tennénk is érte, sokat, de kevesen vagyunk. A legidősebb kolléga 83 éves, én 75, az utánam következő 70, az osztályvezető 60-hoz közelít. A munkánk elvégzéséhez dupla létszám kellene, de ilyen körülmények közé nem is fog jönni egy kolléga sem. A harminc év lemaradás nem vonzó. Aggályos, hogy délután 4 óra után nincs ultrahang, holott a sebészeti szakmai kollégium előírja, hogy vakbélgyulladást, hasfájást ultrahangos vizsgálat nélkül tilos diagnosztizálni. Az ultrahang hiányzik a társszakmák számára is. Készülék van, csak nincs, aki használja. Küldjek el egy 10 éves gyereket vagy egy idős beteget este 11-kor Szegedre, hogy ultrahangozzák? Vagy anélkül döntünk jól, vagy rosszul, de a szakma szabályait megszegjük. Ha nem vállaljuk a munkát, megszüntetnek bennünket, és akkor hová menjünk? Aki harminc éve itt dolgozik, hová menjen? Sajnos, az ultrahang nélkülözéséről szóló döntést még szakmai egyeztetésre sem méltatták. Nekem nincs mit veszítenem, de itt ezek az emberek mellettem emberfeletti munkát végeznek.
Halupa Eszter
