Fazekas Lívia esküvői dekoratőr, tréner és tartalomgyártó, az alkotni vágyó menyasszonyok és háziasszonyok mentora. Földrajz és rajz szakos tanárként tíz évig dolgozott, majd összeért a dekorálás és a tanítás. Imádja a képzések mentális közegét, ahol a hasonló gondolkodású emberekkel töltődik fel. Ma már az online térben is továbbadja tudását. Régebb óta ismerjük egymást, ezért is tegeződünk.
– Legutóbb a kamara által szervezett női vezetői tréningen találkoztunk, ahol meglepett, hogy tíz év tanári pálya áll a hátad mögött. Hogyan emlékszel vissza az első munkádra?
– Akik ismernek, tudják, – és a tömörkényi emlékek is bizonyítják –, hogy elég régen ráléptem a dekorációs világ útjára. Az iskolában, ahol rajztanárként dolgoztam, a farsangtól a ballagásig mindent szívesen díszítettem. A saját esküvőmet nem akartam, azt inkább megélni szerettem volna. Akkoriban nem volt elterjedt a kreatív esküvői díszítés, de végül csak találtam egy „szakembert”, és rábíztam a kivitelezést. Sajnos, nem a megbeszélt látvány fogadott. A kétségbeesés és düh arra késztetett, hogy kezembe vegyem az irányítást. Így menyasszonyként létrára álltam, és végül én fejeztem be a saját esküvőm dekorációját. Akkor még nem tudtam, hogy az a délután az életem egyik mérföldköve lesz.
– Ez úgy hangzik, mint egy álommeló. Ha a csillogás mögé nézünk, biztosan nem egyszerű fennmaradni, megújulni, alkalmazkodni. Hogyan indult a vállalkozói karriered?
– Nem a dekorálás miatt lettem vállalkozó. A főiskola után képeslapokat rajzoltam, és ahhoz váltottam ki a vállalkozói engedélyt. Évekig elfért egymás mellett hétköznap a tanítás és hétvégén a díszítés A nehezebb rész akkor következett, amikor főállású vállalkozó lettem. Sokkal összetettebb a vállalkozói lét, mint ahogy azt gondoltam, és a 25 év alatt még inkább az lett. Ha valaki a dekoratőri pályám legelején azt mondta volna, hogy meg kell tanulnom marketingtervet készíteni, videókat forgatni, weblap szövegeket írni, biztosan kikerekedett szemmel néztem volna rá, hogy én biztosan nem! De egy olyan vállalkozásánál, ami ennyire személyes, jelen kell lenni. Számos területen képeznem kellett magam, ami rengeteg szakmai kurzust, könyvet és személyiségfejlesztő tréninget jelent a mai napig. Sőt eljött az idő is, amikor már nem volt elég előadásokra járni. A hallottakat átültetni a gyakorlatba és megoldanom a saját vállalkozói problémáim, az egyéni mentorációk segítettek a legtöbbet.
Nagyon meglepett, hogy egy statisztika szerint az átlag magyar vállalkozás „élettartama” kb. 1 év. Az enyém már 25 éve tart, de a különböző szakterületek újdonságait még ma is tanulom, a siker egyik kulcsa a folyamatos fejlődés.
– Ma sokan mégis inkább azt tanácsolják, hogy azokat a készségeinket erősítsük, amikben kiemelkedők vagyunk.
– Mindenkinek magának kell kitapasztalnia, nála mi működik az adott helyzetben. Tizenöt évvel ezelőtt az első videóimat még stábbal készítettem. Sminkeshez és fodrászhoz mentem, videós szakember vette fel. Több napi munka volt, amíg összeállt egy videó. Ma már felgyorsult a világ, a napi online tartalomnál erre nincs idő. Bele kellett tanulnom a médiajelenlétbe. Szerencsére a tanári múltam miatt a kommunikáció valamennyi formája könnyedén ment. Viszont minden informatikai kivitelezést delegáltam. Amire abszolút nincs energiám, időm vagy nagyon nem vonz, hogy megtanuljam, azt kiadom a kezeim közül. Csak így tudom megtartani az egyensúlyt az életemben. Vállalkozóként a tanulás és a delegálás kombinációjában hiszek, de az arányuk helyzetfüggő. Mivel én vagyok a vállalkozásom arca, sem a médiajelenlétem, sem az online kurzusaim készítését nem adom ki a kezeim közül. Így, ami ezekkel kapcsolatban aktuálisan a leggyengébb láncszem, abban bizony fejlesztenem kell magam.
– Fáradhatatlannak és perfekcionistának tűnsz, aki értő figyelemmel fordul az emberekhez. Hogy bírod?
– Dolgozok rajta, de folyamatosan kerülnek elém üvegplafonok! Ebben a vállalkozásban is vannak mélypontok vagy stagnálások. Ilyenkor le kell ülni, és végiggondolni, merre haladjunk tovább. Ma már nem vagyok görcsös, gyorsabban reagálok és lendülök túl a problémákon. Mindig újra kell kezdeni, menni és csinálni kell, rengeteget gyakorolni, nem pedig leblokkolni. Így lehet előrébb jutni. Ha elakadunk, jó, ha fel tudunk hívni valakit, aki átlendít a nehézségeken. Fontosak a baráti és a szakmai kapcsolatok, ennek hiányában magányos vállalkozóvá válunk.
– A dekoráció elkészítése könnyű munkának tűnik.
– Látszólag. Csak kevesen látják, amikor bepakoljuk a kisbuszt, vagy nyolc méter magasan dekorálunk a létrán. Nemcsak masnikat kötögetünk, vagy szalvétákat teszünk az asztalra, hanem sokszor mázsákat mozgatunk meg egy-egy esküvőn, ami láthatatlan háttérmunka. Megkérdeztek egy koreográfus, aki korábban balerina volt, hogy meddig lehet a színpadon táncolni. A válasza az volt, hogy akkor kell váltani, amikor már nagyobb a fájdalom, mint az öröm, amit a taps ad. Huszonöt év létrázás és cipekedés nem múlt el nyomtalanul, bár az alkotás öröme egyelőre átlendít a fizikai korlátjaimon. Viszont ma már jóval kevesebbet dekorálok, így kerültek előtérbe az online kurzusok. A tudásomat a menyasszonyok mellett elkezdtem átadni háziasszonyoknak és olyan dekoratőröknek, akik a következő generációhoz tartoznak.
– Ez egy szép szakmai átmenet. Mennyivel lett másabb a munkád?
– Mindig a sokszínűség és változatosság jellemezte a munkám. A monotóniatűrés soha nem volt az erősségem, ezért összetetten fizikai és szellemi munka volt, amit csináltam. Ez most sem változik, hiszen a kurzusok forgatásain is dekorálok. Csak a szellemi és fizikai munka, illetve a tanítás és dekorálás aránya változik meg… ismét.
– Hogyan lehet összeegyeztetni ezt a tempót a családdal? Hiányoztál otthonról?
– Sokáig okozott bennem komoly dilemmát, hogyan hozzam össze az anyaságot a munkámmal. A hétköznapok teltek gördülékenyebben. A gyerekeimmel töltöttem az időt, részt vehettem az óvodai rendezvényeiken. Viszont sokszor éjszaka terveztem és a legtöbb hétvégén is távol voltam. De szerintem minden szakmának van olyan része, ami miatt nem tudsz ott lenni állandóan a családnak. A boldog anya, boldog gyerek elvben hiszek. Amint elfogadod, hogy nem tudsz mindenhol száz százalékot nyújtani, hogy egyszer a családban, máskor a munkádban tudsz aktívabban jelen lenni, valahogy lendületbe jön az életkerék. Szerencsés vagyok, hogy olyan a munkám, amit szeretek, így a család egy kiegyensúlyozottabb anyukát kap.
– Tegyük fel, elképzeled, hogy ülsz a fotelben nyolcvanévesen, mit mesélsz a körülötted lévőknek, mi jött az online tér után?
– Nekem az az elképzelésem, hogy egy idő után a legtöbb ember besokall az online világtól és egyre több lesz igény arra, hogy személyesen beszélgessünk. Ráadásul az a tapasztalatom, hogy a tudásszomj a felnőttekben is megvan, engem pedig az hajt, hogy a tapasztalataimat átadjam azoknak, akik alkotni vágynak. Tehát, ha arra gondolok, hogy ülök ősz hajjal a kedvenc hintaszékemben az unokáim körében, akkor remélem, hogy ugyanolyan nosztalgiával mesélek nekik az online kurzusaimról, mint most a gyerekeimnek az offline gyerekkoromról. Mindegyik korszaknak voltak, illetve lesznek előnyei és hátrányai, de hiszem, hogy korszaktól függetlenül, az ember az emberhez tud igazán kapcsolódni.
