A vízilabda csodálatos sportág és számtalan szépségének egyike, hogy összeköt sportolókat, szurkolókat, olykor még családtagokat is. Utóbbira hazánkban is említhetnénk néhány példát, többek között Kásás Zoltánnal és Kásás Tamással kezdve, Dala Tamáson és fián, Dömén keresztül egészen a Varga-testvérekig. Mi, szentesiek is több ízben lehetünk büszkék számos helyi vízilabda-generációra. Ezen a héten a metalCOM Szenteshez látogattunk, hiszen férfi csapatunk vezetőedzőjének, Pellei Csabának – ahogy ő fogalmaz – megadatott az a kivételes öröm, hogy fiaival, Frankkal és Kristóffal közösen dolgozhat a csapat sikereiért.
A Pellei-trió története már az alapoknál összeforr, mindhárman úszókból váltak vízilabdázóvá. Csaba 5 évesen kezdte, és rövid időn belül kivételes tehetségű mellúszó vált belőle. – Szöul olimpiai bajnoka, Szabó Joe volt a korosztályos ellenfelem. Gyerekként sok versenyen megküzdöttünk. Idővel aztán – talán 14-15 éves lehettem – már nem tudtam tovább fejlődni, és Kádár Józsi – mondván, hogy maradjak csak az uszodában – átcsábított vízilabdázni. Ott elsősorban az úszástudásom számított, de mivel balkezes vagyok, olyan szerencsés helyzetbe kerültem, hogy helyet kaptam a csapatban. Gyorsan megtanultam a vízilabda technikáját és elég hamar tehetségesnek is bizonyultam benne. Ezért aztán volt jövője a sportnak az életemben – meséli a kezdeteket Csaba.
A metALCOM vezetőedzője tizenhat évesen mutatkozott be az OB I-ben, miután végigjárta a korosztályos válogatottakat, tizennyolc évesen már a felnőtt kerettel készült a szöuli olimpiára, ahonnan az utolsó keretszűkítéskor került ki. Négy évig (1988-1992) volt felnőtt válogatott. Pellei Csaba tagja volt az 1990-1991-ben bajnoki ezüstérmes Szentesi SC-nek, majd egy évvel később a fővárosi Tungsram SC–vel állhatott fel a dobogó legfelső fokára. Ezt követően Svájcban vízilabdázott Kreuzlingen városában, ahol a másodosztályból indulva 3 éven belül bajnoki címet szerzett.
Az édesapa nyomdokain haladva a Pellei-fiúk is megismerkedtek az uszodai közeggel. – Nem erőltettem a vízilabdát, egy dolgot szerettem volna, mégpedig, hogy a srácok sportoljanak valamit. Ők is úszóként kezdték, majd később vízilabdásként is megállták a helyüket. Talán számított, hogy volt múltam ebben a sportban, de a tehetségüket maguknak köszönhetik. A vízilabdát ugyanis soha nem lehet félvállról venni, minden sikerért, minden jó eredményért meg kell küzdeni. Itt nem számít, kik a szüleid, mert ha nincsenek megfelelő képességeid, ez a sportág kirekeszt.
Frank gyerekként az úszás mellett futballozott is, és őszintén bevallotta, akkor még inkább labdarúgónak készült. – Hat évesen kezdtem úszni, de ahogy a legtöbb kisfiú, én is szerettem focizni. Aztán 12 évesen elértem azt a kort, hogy egy utat kellett választanom és a vízilabda lett a befutó. Kialakult egy nagyon jó társaság az uszodában és elkezdtem kötődni a helyhez, a társakhoz, élveztem a játékot és megszerettem a sportágat – mondja.
Kristóf hasonló utat járt be, mint két évvel idősebb bátyja, ahogy mondja, Frank valahol egy ösvényt taposott ki számára is. – Egy öcs mindig felnéz a bátyjára, próbálja követni, ezért nem volt nehéz meghoznom a döntést. Már csak azért sem, mert az úszótársaim is a vízilabdát választották. Együtt kezdtünk úszni, majd pár év múlva már közösen játszottunk a korosztályos csapatokban. Van, akivel még most is napi szintű kapcsolatot ápolok. Érdekes, hogy milyen barátságokra tesz szert az ember a sport által – teszi hozzá Kristóf.
Csabához fordulok és arra kérem, most ne apaként, hanem edzőként mutassa be a két fiút. – Mind a ketten elhivatottak, kitartóak. A vízilabdához igazították az életmódjukat, azonosultak a sportággal, de ettől azért teljesen eltérő személyiségek. Frank rutinos, tapasztalt játékos, 25 évesen több mint 250 OB I-es mérkőzésen szerepelt. Ahogy az életben, úgy a vízilabdában is egy kulturált, udvarias ember, ami ebben a kemény sportban nem minden esetben jelent jót. Frenkinek meg kell tanulni keményebbnek lenni. Jó adottságai vannak, több poszton bevethető, és ez jelenti a jövőt a sportágban.
Tofi évről-évre egyre jobbá válik. Még mindig nagyon fiatal, céltudatos, kiváló fizikai adottságai vannak. Gyors és jó lövőkészséggel rendelkezik, viszont Frenkivel ellentétben egy, maximum két posztos játékos, kapásszélen vagy kapáshátul érzi igazán jól magát. Fiatalságából eredően nagyon tisztelettudó a vízben, és próbálom is sulykolni nála, hogy legyen bátrabb, és vállalkozzon többször, mert kiváló lövő – mutatja be a fiúkat Csaba.
Arról kérdezem őket, mennyire dolgozott bennük a megfelelési kényszer, amikor édesapjuk kezei alá kerültek. – A következő szezonom lesz az ötödik apa irányítása alatt. Lélektanilag teljesen más ez a helyzet. Eleinte érdekes volt, hogy egy felnőtt csapatban apukám az edzőm. Az első fél évem nem úgy sikerült, ahogy magamtól vártam, de utána megtanultam kezelni ezt a helyzetet, és ez úgy érzem, a teljesítményemre is pozitív hatást gyakorolt, ami persze neki és Tofinak is köszönhető. Egy hatalmas ajándék az élettől az, hogy együtt dolgozhatunk – mondja Frank.
– Valahol biztonságot is ad az, hogy apa az edző. Kezdetben szerintem mindenkinek furcsa lenne egy ilyen szituáció, de úgy érzem, hamar összhangba kerültünk mi hárman, és ez azóta sem változott. A vízilabdában ritka a kettő, de a három még inkább. Mindenesetre én nagyon jól érzem magam ebben a helyzetben, aztán a jövő eldönti meddig fog tartani – teszi hozzá Kristóf.
A fiúk elárulják, sosem versengtek egymással, ám a testvéri összetartás olykor szükséges volt. – Idősebbként valahol feladatomnak is érzem azt, hogy egy gyengébb mérkőzés után támaszt nyújtsak Tofinak, de hozzátenném gyorsan, hogy ő egy nagyon erős személyiség, talán nálam is erősebb. – Igen, én is így gondolom! Jön a megerősítés Csabától.
– Vannak olyan szituációk, amiket le tudunk rendezni magunkban, de ez persze nem megy mindig így, és valahol jó dolog az, hogy erre itt vagyunk egymásnak Frenkivel. Persze testvérként érezzük is, ha valami nincs rendben, ilyenkor támaszt nyújtunk egymásnak és próbáljuk az adott szituációból a legjobbat kihozni a jövőben – mondja a fiatalabbik Pellei.
A vízilabdás család a legkisebb fiúval, Pellei Zalánnal teljesedik ki, aki a Szentesi Vízilabda Klub serdülő csapatában bontogatja szárnyait, és édesapja elárulja, bíznak abban, hogy ő is megszereti majd a sportágat és örömét leli a vízilabdában.
– Kicsit fiatalon tart, hogy velük dolgozhatok. Próbáltam kihúzni, hogy egy meccsen játszhassak velük, de nem sikerült – mondja mosolyogva Csaba. – Az élet idővel elsodor, és lehet, hogy mindhármuknak más felé vezet majd az útja. Apaként ezért is vagyok igazán hálás a sorsnak és a vízilabdának, mert ilyen nagyszerű és igazán kivételes időszakot kaptam – zárja a beszélgetést.
Sebők Tamás cikke
