Fiatal kora ellenére gazdag és tartalmas életút áll dr. Gruber László katolikus plébános mögött. Öt évig tanult Rómában, II. János Pál időszakában, nem csak rendszeresen találkozott a pápával, de közösen miséztek is. Elzarándokolt Indiába, ahol halála előtt három héttel beszélhetett Teréz anyával, de járt Dél-Amerikában, Franciaországban és Svájcban is. Tapasztalt, nagy tudású, haladó szellemű és nyitott gondolkodású papként jellemezném, aki eredetileg hortobágyi csikósnak és kamionosnak készült, végül mégis Isten szolgálatát választotta.
– Valóban, gyerekkoromban hortobágyi csikósnak készültem, aztán lovaskocsis fuvarosnak. Emlékszem, hatalmas muraközi lovak szállították Makón a szenet. Aztán mozdonyvezető, majd kamionsofőr akartam lenni. Jelzem, pár éve, felnőtt fejjel letettem a kamionos jogosítványt. Két hétig inkognitóban vezettem Németországban, a BMW gyár telephelyei között vittem az alkatrészeket 40 tonnás szerelvénnyel, két nap betanítás után, teljesen kezdőkét. De komoly szándékom volt nagyapám nyomdokaiba lépni, aki kiváló matematika-fizika szakos gimnáziumi tanár volt Makón. És amikor benőtt a fejem lágya, azt mondtam, hogy tanár leszek. Ha valamit biztosan nem akartam választani, az a papi hivatás. A katonaság utáni nyáron egy hittanos ifjúsági táborban azonban volt egy megtérés-szerű élményem, és II. János Pál pápa 1991-es magyarországi látogatása is mély nyomot hagyott bennem. Ezután jött egy gondolat, mi lenne, ha elmennék misszionárius szerzetesnek. Hajtott a kalandvágy, lehet utazni, világot látni. Két év után megszakítottam a tanulmányaimat a szegedi egyetemen, és a teológiai útjára léptem, onnan pedig elküldtek Rómába. Öt évig az örök városban, mindenki sejti, hogy egy hatalmas lehetőség, óriási élettapasztalat volt, amit nem lehet elmesélni, ezt meg kell élni.
– A teljesítménye miatt küldték Rómába, kiemelkedett a többiek közül?
– Igen, kitűnő tanuló voltam a teológián, és az elöljáróim egy év után úgy döntöttek, hogy ezt a fiatal srácot jó lenne Németországban vagy Rómában taníttatni. Nagyon megijedtem, mert nem tudós papnak készültem, hanem egyszerű falusi plébánosnak. Aztán 1995-ben kikerültem Rómába, a pápai német-magyar kollégiumba, ahol német ajkú jezsuita szerzetes atyák voltak a tanítóink, nevelőink. Ez gyakorlatilag egy papnevelde, ahová egész Európából jöhettek tanulni a kispapok. A német a hivatalos nyelve, úgy kell misézni, imádkozni, egymással is úgy beszéltünk. Egy latin-germán kultúra ötvözetében élhettem és tanulhattam, ahol az olasz volt a fő nyelv. Rengeteg barátra és ismerősre tettem szert a világ minden részéről. A jobbomon egy kolumbiai fiú, a balomon egy indiai srác, mögöttem egy koreai apáca, előttem egy észak-amerikai kispap, és egymást invitáltuk, hogy gyere el hozzánk nyáron. Mindig is valahol máshol akartam élni. Aztán jött egy ilyen gondolatom, mi lenne, ha elmennék nyáron Indiába. Többen velem tartottak volna, de végül inkább elmentek gyári munkásnak, hogy pénzt keressenek. Én nem vártam tovább, úgy gondoltam, most vagy soha. Végül 1997 nyarán nagy izgalommal, egyedül vágtam neki Indiának, egy kis hátizsákkal, benne a nagymamám mézes puszedlijével. Megérkeztem Új-Delhi repülőterére, őrült, fullasztó trópusi meleg fogadott, ahogy kiszálltam, majdnem elütött egy teherautó. Aztán megkerestem az ottani székesegyházat, bekopogtam, de csak a legalapvetőbb szinten tudtam angolul. A közel két hónap alatt sokat fejlődött a nyelvtudásom, amikor a riksásokkal alkudoztam, rögtön mentek az angol számok.
– Mi volt a cél, megfogalmazta magának?
–Szerettem volna körbe utazni Indiát, minél nagyobb részét látni, személyesen találkozni Teréz anyával és elzarándokolni Kőrösi-Csoma Sándor sírjához, a Himalája lábához, Dardzsilingbe.
– Ez azért komoly szervezést igényelhetett, mindent előre egyeztetett?
– Gondolná az ember, de abszolút a gondviselésre bíztam magam. Volt egy alapprogramom, de semmit nem fixáltam le. Aludtam vonaton és egyszerű szállodában, ahol bolhát is összeszedtem, ezt leszámítva minden este kolostorban, papnevelő intézetben, püspökségen kaptam szállást. Az indiai egyházi emberek ismeretlenül is rögtön befogadtak, és olyan hihetetlen szeretetteljes nyitottsággal és barátsággal találkoztam, hogy az példaértékű. Nem csak az egyháziak, hanem az utca embere is, lehetett hindu vagy muzulmán. A legszegényebbek is mosolyognak, egyszerűen fantasztikusak. Nem volt könnyű, de soha nem éreztem magányosnak magam és mindig volt fedél a fejem fölött. Egyrészt kíváncsi voltam az egyházi életre, másrészt érdekelt az ősi indiai kultúra, a lenyűgöző hindu templomvárosok, vagy a Gangesz partján a halottégető máglyák. És persze Teréz anyával is találkozni szerettem volna.
– Milyen volt a vele való találkozás, hogyan élte meg?
– Egy egész éjszakás vonatút után, fáradtan érkeztem meg Calcuttába, egy szürke, szmogos városba, épp monszun idején. A pályaudvartól nem messze megtaláltam a rendházukat, és mondták, hogy 10 órára jöjjek vissza, akkor fogadja a látogatókat. Beálltam a sorba. Ott ült a kerekesszékében, nagyon idős volt már, 87 éves, mélyen barázdált arcával. Pár percet tudtam vele beszélni angolul, megáldott, adott egy dedikált imakártyát, és invitált a másnap reggel 6 órai szentmiséjükre. 140-150 fiatal nővér-jelölt ült a földön, fegyelmezetten vettek részt a szentmisén, ahol én is ministráltam. Óriási élmény volt. És a legmegdöbbentőbb, hogy amikor eljöttem Calcuttából, három héttel később Dél-Indiában ért a hír, hogy Teréz anya meghalt. Zseniális sugallat volt, hogy akkor egyedül nekivágtam az útnak, így még találkozhattam vele.
– Dél-Amerikába is hasonlóképpen jutott el?
– Oda is egyházi vonalon keresztül, már újmisésként, fölszentelt papként jutottam el 1999-ben. Minden szünetben mentem valahova, először egy német nyelvkurzusra, aztán jött India, a harmadik évben Németországban dolgoztam, mint betegápoló egy egyházi intézményben. Még azon a nyáron felültem egy Budapest-Isztambul buszra, amivel akkoriban csempészárut szállítottak, és három hetes török-görög körút után – Kappadókiát, a Korinthoszi-csatornát, Athént, a Meteóra-kolostorokat érintve – tértem vissza Rómába. A fő apropót az adta, hogy Szent Pál apostol nyomdokain szerettem volna haladni. A negyedik évben Svájcban helyettesítettem papként négy településen. A világ egyik legszebb és leggazdagabb országa, minden patyolattiszta, hibátlan, egy álomszép tóparti falu ősi templomában miséztem. Jó honoráriumot kaptam, megtakarítottam egy kis pénzt, fogtam magam, és kimentem Peruba és Brazíliába öt hétre. Limában élt egy idős,közel 80 éves atya,aki anno szintén Rómában tanult. Előző évben meglátogatott minket, és mindenkit meghívott magához. Én komolyan vettem a meghívását, bejártam Perut, voltam Amazóniában, az Andokban, 5 ezer méter magas hegyekben, egy nagy körutat tettem meg. Az indián kultúrában viszont egyáltalán nem láttam annyi mosolygós, önfeled arcot, ráadásul még meg is loptak.
– Nem akart külföldön maradni, vagy egy pap az anyanyelvén szeretne szolgálni?
– Dehogynem, sőt amikor Iquitosban voltam, a püspök marasztalni is akart. A trópusi, amazóniai részen még kevesebb a pap. Ott is szeretettel fogadtak, a papneveldének egy angol atya volt a rektora, de szolgált ott lengyel, ausztrál, mexikói és francia atya is, a püspök pedig spanyol volt. Fél Magyarországnyi területet nyolcan-tízen látnak el, hatalmasok a távolságok, rossz az úthálózat, nyilván nincs minden vasárnap mise. Nagyon készültem az útra, egy évig jártam nyelviskolába Rómában, spanyolul tanultam, ami könnyen ment az olasz után. Maradhattam volna külföldön és Rómában is a Vatikán hivatalaiban, de azért mentem ki, hogy az ott megszerzett tudást és tapasztalatot itthon adjam át a papi utánpótlás keretében. A közelmúltig, 13 évig tanítottam főiskolán, sok mindent próbáltam átadni jó pár fiatal paptársamnak, nem tudom, mennyire sikerült. Ezek kitörölhetetlen és életre szóló események és megtapasztalások.
– Hány nyelven beszél?
– Amíg kint voltam Rómában, elég jól tudtam németül, olaszul és spanyolul. Valamilyen szinten megtanultam angolul. Rájöttem, hogy az olasz és a spanyol alapján megértem a portugál teológiai szakszöveget. A disszertációmhoz 10 ezer oldal idegen nyelvű szöveget olvastam át, II. János Pál, az egykori pápa tanítását vizsgáltam bizonyos szempontból. A franciához tanárt kellett fogadnom, aki egyébként bencés szerzetes lett, és ráadásul szentesi származású. És az angolhoz kértem az unokatestvérem segítségét. Még tanultam latinul, görögül, héberül, a gimnáziumban oroszból érettségiztem. Negyedikes koromban egy adriai, iskolai kirándulás keretében oroszul tolmácsoltam, én voltam az összekötő a szép magyar lányok és a horvát srácok között.
– II. János Pál pápa tanításaiból írta a doktori disszertációját, nem véletlenül. Nem csak találkoztak, hanem misézett is vele, hiszen az ő idejében tanult Rómában.
– Mint kollégisták rendszeresen részt vettünk a pápai szertartásokon, és beosztás szerint külön ministrálhattunk is. És ami roppant emlékezetes, 2000 húsvétján, a jubileumi szent évben, a hatalmas Szent Péter tér megtelt millió zarándokkal, a János Pál által vezetett szentmisén mi, német-magyar kollégisták énekeltük a kórusműveket németül, latinul és magyarul. Ott álltunk a pápa mögött 2-3 méterrel, óriási élmény volt. Igaz, akkor már kissé megroppant az idős szentatya, de nagyon jóságos volt, azóta szentté is avatták. Azon kívül is fogadta a kollégistákat külön látogatás keretében, a Vatikánban. 2001 novemberében visszatértem Rómába, és elintéztem, hogy bejussak a zártkörű, magánkápolnájában tartott reggeli misére, ahol csak 30-40 főt fogadott. Amerikai püspökökkel, papokkal, néhány hívővel vettem részt a miséjén, ami után személyesen lehetett vele néhány szót váltani. Úgy mutatott be a titkára, mint fiatal magyar doktort. Akkor még csak doktorandusz voltam, de jeleztem a szentatyának, hogy róla írom a disszertációmat. Kaptam egy megáldott rózsafüzért, én pedig a szegedi Dóm egyik orgonafelvételét vittem neki ajándékba, akkor ugyanis a székesegyház káplánja voltam. Erről készült is egy fotó.
– Az egyházban komoly hierarchia van. Hogyan kezdte a pályáját, miután hazatért Rómából?
– Ahogy hazajöttem, belekóstoltam a lelkipásztori gyakorlatba. Gyulán kezdtem káplánként, eljártam a kis falvakba, iskolákban hitoktatást tartottam. Aztán plébános lettem Deszken és Klárafalván, majd Szeged-Szőregen. Akkor már a teológián tanítottam, és az egyik szegedi templomban kisegítő jelleggel, önként miséztem esténként.
– Milyen a szentesi egyházközség és a gyülekezet?
– Amikor 2014 augusztusában ide kerültem, szó szerint mindent rózsaszínben láttam. Mindenki nagyon kedves, minden olyan szép és jó, de ilyen nem lehet, ez gyanús volt. És idővel rájöttem, hogy itt sem fenékig tejfel az élet. Hetedik évemet töltöm Szentesen, ez egy nagyon kedves és szép kisváros. Makón nőttem föl, ami hasonló jellegű és méretű, így rögtön otthon éreztem magam. Gyönyörű és óriási a plébánia, jó ellátást kapok, hatalmas, nagyon szép templomunk van. Itt az egyházi iskola több száz tanulóval, a templom tele van gyerekekkel, a péntek reggeli misén is voltak vagy 150-en. Más plébániákon, a vasárnapi misén 15-en vannak. Most ezek után panaszkodjak? Nincs miért. Nagyon jól és itthon érzem magam.
– Hányan vallják magukat katolikus vallásúnak Szentesen?
– A legutóbbi népszámláláskor a 28 ezres városból 16 ezren semmilyen felekezetűnek nem vallották magukat vagy nem kívántak válaszolni. Ez egyébként sokkal rosszabb az országos átlagnál, ami elgondolkodtató. Marad 12 ezer ember, ebből hétezer katolikus, négyezer református, és ötszáz evangélikus. Tehát a város negyede katolikus vallásúnak mondta magát.
– Mesél egy kicsit arról, hogyan és mivel telik egy napja, milyen feladatai vannak, mit csinál a szabadidejében?
– Igencsak kitelnek a napjaim, emiatt nagyon kevés a szabadidőm is. Ez akkora plébánia, amit maga az épület is sugall. Itt valamikor a plébános mellett három beosztott fiatal pap szolgált. Amikor idekerültem, nekem is volt egy segédlelkészem, de sajnos felmentették a szolgálat alól, azóta minimum két ember munkáját kell elvégezni. Szerintem külön lehetne egy lelkész az iskolában, külön a kórházban, a szociális otthonokban, külön a családok és hívek számára. És akkor még nem beszéltem az igazi papi feladatokról, a napi szentmiséről, a beteglátogatásokról, a keresztelésekről, az esküvőkről és a temetésekről. Nagyon szeretek foglalkozni tudományos dolgokkal is, rendszeresen publikálok egyházi szaklapokban. Amióta a püspök felmentett a tanítás alól, azóta érdekes módon még több felkérést kapok. A szabadidőmben, ha tehetem – bár ritkán van alkalom -, az ország különböző részein élő paptársaimat látogatom meg, baráti beszélgetésekre, eszmecserékre. Ez ilyen hobbi-féle, ilyenkor kilépek a megszokott környezetből.
– Nem tervez hosszabb utat valamikor?
– Most már nem tudnék elmenni egy-két hónapra. Legutóbb Franciaországban jártam. 2016-ban Szentesen voltam plébános, amikor egy francia papnak iszlám fiatalok elvágták a torkát mise közben. Mondom, amíg fel nem robbantják a híres katedrálisokat, addig meg kell, hogy nézzem. Fogtam magam és kimentem egyedül. Volt egy invitálásom is egy fiatal pártól. Egy nagyon helyes magyar lányt eskettem egy francia sráccal Bélapátfalván 2013-ban. Életem egyik legszebb esketése volt, két francia pappal együtt, a Bükk lábánál egy erdő közepén, egy középkori templomban, francia énekkarral. Ők mondták, hogy látogassam meg őket, és 2016-ban jött el az alkalom. A célom az volt, hogy lássam a gótikus, francia katedrálisokat. Strasbourgnál léptem be az országba, Párizst direkt elkerültem, és egy hatalmas kört írtam le, láttam a Loire-völgyét, Avignont, Lyont. Nem volt pénzem szállodára, és többször az autóban aludtam, sőt, egyszer egy hágó tetején ébredtem, mert oda vezetett a navigáció. Mikor késő este megérkeztem Strasbourgba, és megláttam a fényjátékkal kivilágított, hatalmas templomot, lenyűgöző volt. Mintha a mennyország kapujában álltam volna. Jó hogy ennyit utaztam, most ebből élek, egy csomó emlékem van. Amíg a többiek a gyárban dolgoztak, én egész évben arra gyűjtögettem, hogy nyáron el tudjak utazni. Egész más, amikor az ember még fiatalon lát világot. Szerintem jó befektetés volt, mert ezek ma már bepótolhatatlan, megvalósíthatatlan álomutak lennének.
Palicska Irén
