Negyven évvel ezelőtt kezdett el kismamatornát tartani Szentesen Füredi Zsuzsa, rengetegen emlékeznek rá vissza jó szívvel. Szakmailag és emberileg is nagyon sokat adott és kapott az elmúlt időszakban. Olyan közösségek alakultak ki nála, hogy sokan a mai napig tartják a kapcsolatot egymással. Az első babái idestova 39-40 évesek, és azt mondja, egyáltalán nem elfogult velük szemben, de szépek, okosak és tökéletesek. Zsuzsa 40 év után hagyta abba az órákat, lapunk kérésére felelevenítette életének ezt a szakaszát, és megosztotta velünk emlékeit.
– A Madzsar Alíz Intézetben tanultam a szakmát. Ez még időszámításunk előtt, 1975-ben volt – neveti el magát. Madzsar Alízról azt kell tudni, hogy Magyarországon a gyógytorna az ő nevéhez fűződik. Olyan szerencsés helyzetben voltunk, hogy minket még a madzsaristák tanítottak a szakma alázatára, tiszteletére, szeretetére, és arra, hogy a központban a beteg áll. A Madzsar-iskola egy egész életre szóló hitvallást adott: hozd ki a gyerekből, ami benne van. Goethe szerint, ne olyannak vedd, amilyen, hanem olyannak, amilyen lehetne. Tanulmányaim befejezése után a Rehabilitációs Intézetben dolgoztam, majd hazajöttem, Szentesre, a kórházba. Az akkori főorvos, Veszelovszki tanár úr és két, akkor még nagyon fiatal orvos – azóta főorvos – dr. Józsa Géza és dr. Vásárhelyi Béla kért föl a kismamatornára. Úgy gondolom, hogy aki eljött, készült az anyaságra, várta a gyermekét. Az első babáim idestova 39-40 évesek.
– Ezek voltak a kezdetek Magyarországon? Ismerték itthon a kismamatornát vagy meg el kellett fogadtatni?
– Budapesten akkor már rendszeresen tartott órákat Iványi Márta, az ehhez kapcsolódó intimtornát pedig Tápainé Bajnai Márta, mindketten szívesen fogadtak, és adták át a tudásukat. Vidéken az elsők között kezdtük el. Máshol 5-10 hetes kurzusok voltak, és utána vége lett a kismamatornának, de itt – hála az akkori szülészgárdának – mindenki mellé állt. Nem mindenki támogatta, de senki nem negálta. Új volt, nem ismerték eléggé, talán féltek is egy kicsit magától a gyógytornától, a mozgástól, nem az ő területük volt. Annak idején még Vásárhelyi főorvos úr édesapja rakta le az alapokat azzal, hogy szülés előtt meglépcsőztette a kismamákat vagy újságpapírt szedetett fel velük. Sokat segített, amikor Matkovics Ágival, a gimnázium német tanárnőjével lefordítottuk Dick-Read Grantly: Mutter werden ohne Schmerzen című könyvének ide vonatkozó részét. Ági is kismamatornás volt, és a férje, Keserű Imre vett részt elsőként Szentesen apás szülésen, így jött a világra Bálint fiuk.
– Milyenek voltak az első órák, hogyan emlékszik vissza rá?
– Először még a két említett orvos közül az egyik mindig ott volt az órán, ez biztonságot adott a kismamáknak is. Később csak egy védőnő jött el, majd az egyik szülésznő. A terem mindig nyitva állt, ha a doktor uraknak arra volt dolguk, be-beugrottak. Néha jó lett volna két óra is, mert amikor baby boom volt Szentesen, a Közgé tornaterme tele volt szőnyegekkel, de nem kívánhattunk volna több ingyenes teremhasználatot. A kismamáknak is térítésmentes volt az óra, és az utóbbi 20 évben számomra is karitatív munkát jelentett.
– Hogyan értesültek a tornáról az anyukák, és milyen keretek között tartotta az órákat?
– A védőnők ajánlottak, náluk és a terhes gondozóban egy kis cetlin hirdettük, de leginkább szájhagyomány útján terjedt, és a kismamák eljöttek, köztük korábbi tanítványaim is. Az utolsó pillanatig ragaszkodtam hozzá, hogy az orvos is tudjon a tornáról, és ez mindig hasznos volt a szülés előtt lévő anyukáknak. A Koszta iskolában egy kis teremben kezdtünk, aztán a Közgé épületében, majd a Dózsa házban folytattuk. A Közgében mindig volt helyünk, és nem kértek teremdíjat, tudták, hogy minden hétfőn 18 órától kismamatorna van. Ezt beírták a következő évi órarendbe is. A vezetőség és a testnevelő tanárnő is támogatta, még a takarítónők is élvezték, amikor az anyukák visszajöttek a totyogó babáikkal, és elmesélték, mit tudtak használni a szülésnél, mit tanácsolnak egymásnak, és ez mindig hatásosabb volt. Az órákra természetesen jöhettek bátor apukák is. Ahogy a torna az anyává válás folyamatának a része volt, úgy az apává válást is segítette. Emlékszem, amikor az egyik vízipólós apuka meghatottan mesélte, ahogy a kezében tartotta a három kilós kis csöppséget, és folyt a könnye. De volt, hogy az anyuka elhozta magával a 3-4 év körüli gyermekét, mert nem tudta hova tenni, és ő is részese volt az órának. Majd másnap az óvodában lefektette a többieket, és azt mondta nekik: „Tedd a hasadra a kezedet, érzed, hogy emelkedik.” Mivel az óvónő is járt hozzám, tudta, miről van szó.
– Mennyit változott az évek alatt a kismamatorna, változott-e egyáltalán?
– Az alapgyakorlatok nem változhattak, mert az indikáció-kontraindikáció mindig közrejátszott. Talán az imagináció kapott nagyobb szerepet, amit nagyon sok anyuka említett, hogy segített az anya-gyerek kapcsolat kialakításában. És még az intimtornának lett egy kicsivel nagyobb jelentősége. Főleg a légzés, a lazítás, bizonyos izmok erősítése, tartásjavítás, és a derékfájás megelőzése volt a cél. Régen csak a kismamatornások tehettek látogatást előzetesen a szülőszobán, Szabó Ildikó nagyon sokat segített ebben, de minden szülésznő kedvezően állt hozzá. Ez azért volt hasznos, mert amikor apuka pánikban volt, anyuka próbálta nyugtatni. Megtudhatták, hogy hol kell jelentkezni, mi történik, miért kell a beöntés, milyen az ágy, hogy lehet felülni rá. Egyszer az egyik anyuka a kislányával jött el a szülőszobai látogatásra, amelynek a végén Vásárhelyi doktor úr érdeklődött, hogy kinek van kérdése, mire a kislány rögtön jelentkezett: „Hogy születik a baba?”
–Mit adott, mit jelentett az elmúlt 40 év?
– Úgy gondolom, hogy mindennek van lejárati ideje, úgy éreztem, hogy most kell befejezni. Ha beképzelt lennék, azt mondanám, hogy a csúcson kell abbahagyni, de ez így nem igaz, mert minden kisbaba születése csúcs. Néha nagyon sok munkát adott, mert a kórház orvosai ragaszkodtak hozzá, hogy konferenciákon is előadjak, gyakran megtiszteltek azzal, hogy társszerző lehettem. Szülészkongresszuson előadni, ez azért legyezgette hiúságomat. Természetesen gyógytornász konferenciákon is számos előadásom elhangzott. Hálás vagyok a sorsnak, mert volt, amikor orvostanhallgató, védőnő vagy gyógytornász hallgató jött el kíváncsiságból az órámra. Szakmailag és emberileg is nagyon sokat kaptam. A szülők sokszor kikérték a véleményemet az iskolaválasztásnál is, és a kismamatornás babák anyukaként is felkerestek. Annyira hozzátartozott az életemhez, hogy a németországi barátaim tudták, hétfőnként nem szabad hívni, mert akkor kismamatorna van. A babák közül pedig az egyik gyógytornász lett, erre nagyon büszke vagyok. Az a kislány, aki a szülőszobán megkérdezte, hogy születik a baba. Ha kérdezik, mit jelent ez nekem, Edith Piaf után szabadon, semmit, semmit csak az életem.
Palicska Irén
