Hogyan lehet túlélni a gyermeked elvesztését? Milyen az, amikor látod a több évig tartó küzdelmét, és úgy érzed, darabjaira hullik az életed? Hogyan lehet újra talpra állni, és folytatni a halála után? Szeretettel és hittel. Ezt mondja Wheeler-Mezei Virág, aki Reményt adó élet című könyvében írja meg családjuk történetét és istenkeresését. Kisfiánál, Luke-nál fél évesen diagnosztizáltak agydaganatot.
– Miért írtad meg ezt a könyvet, és miben segített?
– Mindig is fontosnak tartottam, hogy feljegyezzem az életem eseményeit. A könyv először angolul jelent meg, mivel Angliában laktunk, és ki kellett írnom magamból a mindennapos eseményeket. Luki miatt egyébként is naplót kellet vezetnünk az állapotáról, a gyógyszerek adagolásáról, hogyan fejlődik. Ez is sokat segített, hogy átlássuk, hogyan telnek a napok. Ebből született meg ez a naplószerű könyv.
– Ha csak pár dolgot mondasz el magadról valakinek, mi a legfontosabb, amit kiemelsz?
– Egy egyszerű, tiszadobi lányként mentem ki Angliába, az akkori barátomhoz, de nem működött a kapcsolatunk. Nem keresztény családból származom, de valahol mindig a gondolataimban volt az Istennel való kapcsolat, és ennek a megértése. Úgy éreztem, hogy ehhez Magyarország kicsi és szűk, de Angliában kinyílt a szemem. Egy helyi templomban megismertem a férjemet, és nagyon tetszett, hogy mennyi fiatal jár oda. Nem vasárnapi emberek, akik csak akkor mennek templomba, hanem az evangélium szerint élnek. Ez egy belső kapcsolat, amiben segített a kisfiam betegsége, általa jutottam közelebb Istenhez. Mint elsőgyermekes anya élvezni akartam a vele töltött napokat, és nagyon nehéz volt, amikor pár hónap után kiderült, hogy agydaganata van. Ilyenkor elsősorban az Isten okolja az ember, hogy miért történt ez? De idővel rájöttem, hogy ez csak egy földi folyamat, ami hozzájárult ahhoz, hogy ezeket a napokat túléljem. És a kisfiam mutatta meg számomra, hogy igenis létezik Isten. Ez nagyon motivál, és több embernek szeretném átadni, mert nem minden négy éves imádkozik csak úgy.
– Tulajdonképpen az is valamilyen kegyelem, hogy Luki négy évet élt, és ti is ennyi időt kaptatok vele együtt, mint család.
– A diagnózis után nagyon sűrűek lettek a napok, azzal voltunk elfoglalva, hogy éljük túl az operációkat és a kemoterápiás kezeléseket. Mindig valami új dolog történt az életünkben, és nem volt időm másra koncentrálni. Az utolsó másfél év hozott lehiggadást, elfogadást, megértést és egy Istennel való kapcsolatot. Nagyon sokat segített abban, hogy rá is tudjak fókuszálni, és olvasgatni a Bibliát, megérteni, hogy ez nem csak rólunk szól és sajnáltassam magam, hanem ebből merítsek erőt a hétköznapokhoz, amikor a kisfiam már nem lesz az életemben.
– Már Luke születésekor tudtátok, hogy Magyarországra szeretnétek költözni. De amikor kiderült a betegsége, inkább kint maradtatok a jobb egészségügyi ellátás reményében. Mesélj az angliai egészségügyi rendszerről, illetve a gyermekhospice ellátásról! Ez utóbbi nálunk még gyerekcipőben jár.
– Nagyon fontos kiemelni a gyermekhalál kérdését, ami tabu téma. Amikor a könyvet írtam, felvettem a kapcsolatot dr. Benyó Gábor főorvossal, a Tábitha Gyermekhospice Ház igazgatójával, és mondtam neki, hogy én is érintett anyuka vagyok. Felmerült, hogy néha Skóciába járnak tréningezni, és akkor felcsillant a szemem, hogy talán lesz valami remény Magyarországon is, mert nekem csak pozitív tapasztalataim vannak. Angliában már a diagnosztizáláskor támogatást kap a család, bevonják a pszichológust, felkínálják a hospice lehetőségét. Olyan orvosok, nővérek vesznek körül, akik az otthoni ápolásban is segítenek. Ehhez az kell, hogy kicsit megismerjük egymást, megértsék, hogy min megyünk keresztül. Az elején sokkot kaptam, fel kellett fognom, hogy mi történik, és mi következik. Megnéztük a hospice lehetőségét is, ami kikapcsolódás volt, mi legalábbis úgy fogtuk fel, mint egy nyaralást. Eleinte kicsit ódzkodtam tőle, de aztán nagyon sokat jelentett, és kihasználtuk a szabadnapokat. Főztek ránk, kirándulást szerveztek, ha kellett, akkor odahívták a tűzoltókat is, minden álmunkat megvalósították. A gyermek is ott maradhat pár napot, addig a szülők kicsit fellélegezhetnek, vagy elintézhetik a teendőiket. De akár egész család is együtt lehet. Nekünk ez egy óriási lépés volt. Felkínálták azt is, hogy megbeszéljük, hol és hogyan szeretnénk tölteni az utolsó időszakot? El kellett terveznünk, és bármilyen eshetőségre fel kellett készülnünk. Nekünk mindig is fontos volt, hogy együtt legyünk, és úgy döntöttünk, hogy nem szeretnénk, ha Luki a hospice-ban halna meg. Az utolsó időszakban sokszor volt álmos, és végül otthon aludt el.
– A feldolgozást, a megértést segíti a második köteted, az Egy Ragyogó Hely, amely beszélgetés a mennyországról a 3 éves kislányoddal, Sophie-val. Miért és hogyan született meg ez a gyermekkönyv, ami már megjelent angolul, franciául és németül is.
– Nagyon érdekes, ahogy a gyerekek gondolkoznak, és olyan kérdéseik vannak, amire mi, szülők szeretnénk őszintén válaszolni. Sok butaságot lehet hallani, hogy aki meghal, sokáig alszik. Én nem akartam ezt mondani, és elhessegetni a témát. Sophie 5 hónapos volt, amikor Luke meghalt, és tudtam, hogy valamikor el kell magyaráznom neki, mert látja a képeket a szobánk falán. Arról nem beszélve, hogy Luki barátai is kérdezték, hogy hol van, miért nem játszhatnak vele, és a szülők sem tudtak mit válaszolni. Keresgéltem könyveket, de inkább állatosat vagy animációsat találtam, ami nem nyugtatott meg. Érdekelt, hogy mit gondolnak a gyerekek a halálról és a mennyországról, és a kérdéseikkel együtt lerajzoltattam velük. Így született meg ez a gyermekkönyv. Fontos beszélni velük, és ez jó terápia lehet a szülőknek is.
– Egy nagyon szép gondolatot olvastam az írói oldaladon. „Egy anya soha nem adja fel…, mert nem adhatja fel.” Ez a mottód?
– Nem a mottóm, de szeretem használni. Nagyon sok anyától hallottam már, hogy én ezt nem bírnám ki, meg nem tudnám csinálni. De szerintem ilyenkor adja oda a leginkább magát az anya, ekkor védi százszázalékosan a gyermekét, mindent meg akar tenni érte, és nem ismer határokat. Nem rólam szól a történet, hanem a gyermekemről.
– Több mint egy éve költöztetek vissza Magyarországra, Tiszadobra. Misszionáriusként tevékenykedtek Jamessel, a férjeddel, és nyitottatok egy kis vendégházat is. Milyen az élet itthon, és milyen terveitek vannak még?
– Jó érezni, hogy a magunk urai lehetünk, persze az Úrnak dolgozunk. Úgy érzem, hogy mindenhol feltaláljuk magunkat. Minket nem az anyagiak vezényeltek, hanem amit kint kaptunk, azt szeretnénk visszaadni, és szolgálni. Van egy szállásunk és egy kerékpárkölcsönzőnk. Gyönyörű természet és csend vesz körül, ahol lehet gondolkozni és kapcsolatokat teremteni. Mióta itt lakunk bejártunk pár gyülekezetet is, és tele vagyunk ötletekkel.
Wheeler-Mezei Virággal weboldalán, a viragwm.com-on és a Facebookon is felvehetik a kapcsolatot.
Palicska Irén
