Azt reméltem, a negyedik terhességem, szülésem, babázásom már nem fog annyi aggodalommal sem járni, mint a harmadik, hiszen már tapasztalt vagyok, mindenre felkészültem. Igen ám, de jött a világjárvány.
Az az érzésem volt, hogy a vizsgálatokra még több időpontot kellett kérni, ami amúgy is a gyengém, mert ha foglalt vagy nem veszik fel, rosszulesik. A várótermekben olyan volt, mint egy logikai játék:minél messzebb helyezkedni egymástól, akkor is, ha ismerős kismamák találkoztak. Mindenki félve, bizonytalanul pislogott ki a maszkok mögül. Mi lesz, ha pont a váróteremben kapom el a vírust, vagy éppen vizsgálat közben? Mi fog történni, ha megbetegszem, ha nagyon megbetegszem? Sokkal jobban meg kellett bíznunk az orvosokban, ápolónőkben, asszisztensekben, és nekik is bennünk, kismamákban, hogy betartjuk a játékszabályokat. Jóval többször hallottuk a telefonban a családtagoktól, barátoktól is: „Vigyázz magatokra!” „Ne menj sehová, ha nem muszáj!”
Tudtam, hogy a férjem biztosan nem lesz ott, amikor megszületik a pici babánk, de talán még az orvosom sem, ha éppen nem ő az ügyeletes. Lehet, hogy még a szülésznőt is akkor fogom látni először, bár erre elég kicsi az esély, ha az ember lánya már negyedszer szül ugyanabban a kis kórházban, ráadásul az elmúlt 4,5 évben. Arra készültem, hogy egyedül, lelki segítség, támasz nélkül fogom megszülni a babámat, és körülöttem mindenki maszkban lesz, ha nem egyenesen pajzsban, mint egy sci-fiben. Én, mint modern nő, aki az apás szüléshez szoktam hozzá, ettől megijedtem.
A pici sem könnyítette meg a helyzetemet, mert nem remekelt az NST vizsgálatok alkalmával, lényegében nem reagált arra sem, amikor a szülésznő igen erősen és fájdalmasan nyomta a pocakomat. Az idő pedig lassan lejárt, közeledett a kiírt dátum (amihez egyébként egyik gyerekem sem tartotta magát, mindig rátettek pár napot). Nagyon nem akartam a szükségesnél több időt tölteni a kórházban, a gyerekek miatt sem, a vírushelyzet miatt sem, egyedül, mert ugye látogatási tilalom volt. Pont összekaptunk a férjemmel aznap reggel valami apróságon, amikorra az ismételt NST meg volt beszélve. Pedig azt mondta a dokim, vigyek magammal csomagot, mert lehet, hogy lépnünk kell. Úgy is telt az éjszakám, biztos voltam benne, hogy nem fogok már baba nélkül hazamenni. Egy hűvös puszi a férjemtől a kapuban (addig lehúztuk a maszkot), lázmérés, kérdőív és már kísértek is fel a szülészetre.
Természetesen maradnom kellett, és az orvosom a szülés megindítása mellett döntött. Ekkor ijedtem meg csak igazán. Gyorsan lepakoltam a szobában, zuhanyoztam, indulás a szülőszobára. Majdnem elájultam a burokrepesztés alatt, annyira ideges voltam.A szülésznőnek hála, aki nagyon kedves volt, sikerült megnyugodnom. Nem volt pajzsban, ahogy más sem. Beszélgettünk, és annyira megnyugtatott, hogy még 2 órával később sem volt fájásom, semmi jel. Üldögéltem a fittlabdán, a szülésznő masszírozta a derekamat, még a kezemet is megfogta, sétálgattam, beszélgettem egy másik vajúdó anyukával (aki velem ellentétben valóban vajúdott). Végül megtörtem a jeget, és telefonáltam a férjemnek. Ekkor a dokim megvizsgált, azt mondta, ha nem változik a helyzet, megkapom a rettegett oxitocint. Visszahívtam a férjemet, beszéltünk még pár percet, majd le kellett tennem a telefont, mert alig bírtam megállni a lábamon.
Így született meg a kislányunk, minden felhajtás nélkül, csendesen, éppen csak el tudta kapni a szülésznő. Kimondhatatlanul örültem. Itt van, jól van, megcsináltuk. Évának neveztem el, a férjem édesanyja után, akit nemrégen veszítettünk el. Jelentése: élet, életet adó. Amikor újra beszélhettem a férjemmel, sírt, nagyon örült a döntésemnek, mivel nem tudtuk fiunk vagy lányunk lesz, a neveket sem igazán beszéltük meg. Arra gondoltunk, jó lesz a pici lánynak, ha még Mama is vigyáz rá, odafentről.
A kórházi napok csendesen teltek, minden olyan idillikus volt, még a takarító nénik is kedvesen mostak fel. Rengeteg köszönömöt mondtam és hallottam.Voltak megható pillanatok, a legszebb számomra az volt, amikor egy szülésznő könnyes szemekkel mondta, hogy nagyon hiányoznak nekik a születés utáni pillanatok, amikor láthatják, hogy anya, apa és a baba végre család lesz, mert ezért az örömért van értelme dolgozniuk. A hazamenetel napján a férjem ingben, virággal várt bennünket a bejárat előtt. Nem igazán fogta még fel, hogy a hosszú fekete hajú angyalka a miénk. Nagyon sajnálta, hogy nem ő vághatta el a köldökzsinórt, nem látogathatott meg (de főleg, hogy nem tarthatott tejfakasztó bulit).
Évi igazi karantén-baba, a tanyán kívüli világot nem nagyon ismeri. Szinte nem is mozdulunk ki, de ez őt nem zavarja. A kis élete a szülei, testvérei, az otthonunk körül forog. Elveszítünk a vírus miatt szép pillanatokat is: a dédimama csak üvegen keresztül láthatta Évit, a dédipapa már odafentről vigyáz rá. Nehezek voltak az elmúlt hónapok, a veszteségeink, vigyázni magunkra, másokra, az elzártság. De akkor is megérte, és újrakezdeném. A babák a remény, az élet, ebben a zűrzavaros világban is.
Resz Anita
