„Mindenki élete rejt egy novellát”, mondta nekem valamikor Vámos Miklós egy interjú alkalmával. Ahogy megismertem Berényiné dr. Papp Erzsébet magyar – német szakos tanárnő életútját, rájöttem, hogy nem csak egy novellát, hanem akár többkötetes regényt is lehetne írni a történeteiből. Családja a békés megyei Dévaványáról származik, ő a II. világháború végén egy osztrák kisvárosban született, gyermekkorát Szentesen töltötte. 1968-ban diplomázott a Szegedi Tudományegyetemen, majd 30 évre Németországba sodorta az élet, egy kolostorban kialakított internátusban tanított külföldi és emigrációban élő magyar diákokat, két doktorátust is szerzett, és 2005-ben tért vissza Szentesre.
Berényiné dr. Papp Erzsébet családja Dévaványáról származik. Édesapja állomásfőnök volt – ahogyan ő jellemzi – ezen a szikes, kopár, elmaradott alföldi településen, majd a Horthy által Hitler segítségével visszafoglalt Óbecsére helyezték át. 1944-ben azonban a magyaroknak menekülniük kellett. – Édesapám akkor fogott egy marhavagont meg egy mozdonyt, és öt családdal együtt elindultak a front előtt. Amikor bombáztak, ki kellett ugrani a vagonból, behasalni az árokba, és megvárni a bombázások végét. Édesanyám már várandós volt velem, és ebben az állandó életveszélyben hordott ki engem. Végül Klagenfurt és Salzburg felé vették az irányt, egy vasúti csomópontnál azonban szétbombázták a síneket, és nem tudtak továbbmenni, én pedig egy osztrák kis faluban születtem – kezdte a családregényt a tanárnő. A háború végén a szülei úgy gondolták, hogy visszatérnek az amerikai zónából a szovjetbe. Édesapja ismét állást kapott Dévaványán a MÁV-nál, az 50-es évek legszörnyűbb Rákosi korszakában Kecskeméten szolgált, de valaki feljelentette, és büntetésből áthelyezték Szentesre 1953-ban. – Ő nagyon örült ennek, gyönyörű és barátságos volt a szentesi állomás, az idősek még biztosan emlékeznek rá. Kortársaim voltak a Géczi lányok, szinte együtt nőttünk fel velük a vasútállomáson. Az akkori Kossuth téri állami leányiskolába jártam, amit nagyon szerettem, különösen a volt apácákat, akiket szélnek eresztettek, amikor a rendeket feloszlatták. Az osztályfőnököm Vált Klementina szintén magyar- történelem-német szakos volt, és a szakjaimat neki köszönhetem – elevenítette fel dr. Papp Erzsébet.
A Horváth Mihály Gimnáziumban tanult tovább, ahol olyan nagyszerű pedagógusai voltak, mint Nagyajtósi tanár úr vagy Terney Béla, aki egy év alatt megtanította az egész művészettörténetet. – Németül a gyakorlatban, levelezőpartnerek által tanultam meg, ugyanis iskolában nem lehet elsajátítani az idegen nyelvet. Németországból a levelek mellett rendszeresen küldtek nekünk csomagokat is, amiből az egész gardróbomat berendeztem, és mindig a legújabb divat szerint öltözködtem. Nyugatra nem, de Kelet-Németországba minden második évben elutaztam, így könnyen ment a felvételi vizsga az egyetemre. Nem volt tökéletesen a nyelvtanom, de negyedik év végére már folyékonyan beszéltem– meséli a tanárnő, és meg is jegyzi, hogy a szavakat nem magolni kell, hanem használat közben megtanulni, úgy a legkönnyebb, ha egy élmény fűződik hozzájuk. A gépi fordítás egy tévút a tudomány és technika összefonódásában, és a Google is butaságokat fordít, mert szerinte bármiféle technika alkalmatlan erre.
Az egyetemre tehát azonnal felvették, a diploma megszerzése után viszont pályázni kellett az állásokra, és Zircre került, ahol az apátságban tanított. Az ott élő sváb lakosság nem az irodalmi németet beszélte, hanem a 15-16. századi nyelvet. Nem tudta megszokni sem a légkört, sem a felfogást, így hazajött Szentesre, és a levéltárban kezdett el dolgozni. –1974-ben, egy adriai nyaralás alkalmával ismerkedtem meg a német férjemmel, akivel még azon a télen össze is házasodtunk, és egy észak német nagyvárosba, Bielefeldbe költöztünk. Ott beiratkoztam az egyetemre, általános nyelvészet és német szakra, közben visszajártam az ELTE-re, ahol lingvisztikából doktoráltam, majd Göttingenben is, így magyar és német doktorátust is szereztem. Hollandiában tudományos főmunkatársként és adjunktusként dolgoztam egy ideig, de a férjem nem akart elköltözni, ezért Németországban vállaltam állást. Először gyakorló tanár voltam, és ez idő alatt nagyon sok érdekes tapasztalatot szereztem. Több gimnáziumban is tanítottam, például az Orsolya-rendi apácáknál, valamint Waldorf-típusa iskolában is.
Most már a németek is rájöttek, hogy ez utóbbi nem járható út, a demokráciát nem lehet ilyen szinten bevinni az iskolába. A tanárnak legyen tekintélye, nem jó, ha visszategezik a diákjai – magyarázta a tanárnő. Közben megszerezte a német állampolgárságot is, de ehhez akkoriban még le kellett mondani a magyarról. Az okmányt a mai napig őrzi Losonczi Pál aláírásával. 1980-ban lett teljes értékű tanár, miután letette a másik államvizsgáját is. Pályázat útján Bajorországban, egy Castle nevű kis faluban kapott helyet egy internátusban. 1956-ben rengetegen vándoroltak ki Magyarországról, és szükség volt valamilyen középfokú oktatási intézményre, az emigránsok gyermekeinek taníttatásához és az érettségire való felkészítésükhöz – Eredetileg ez bencés kolostor volt, amit Szent István korában építettek, egy gyönyörű katedrálissal együtt, egy hegy tetején, vastag falakkal körbe véve, mindenhez valamilyen legenda és monda fűződött. Akkor 9 osztályos gimnáziumként és kollégiumként működött, az intézményben eredetileg apácák és szerzetesek tanítottak. Volt olyan év, hogy 18 országból érkeztek diákjaink, az Egyesült Államokból, Kanadából, Japánból. 25 évig tanítottam, gyakorlatilag ott töltöttem a tanári pályámat. Minden ünnepségnek én voltam a felelőse, színdarabokat adtunk elő a gyerekekkel, Szent István és Gizella eljegyzését, Szent Erzsébet napját, de megemlékeztünk október 23-ról és március 15-ről is. Árpádházi Szent Erzsébet volt a védőszentje a kollégiumnak, akit egyébként a németek is sajátjukként tisztelnek, és türingiainak tekintenek. Sajnos kevesen ismerik a munkásságát, pedig kórházakat alapított, szőni-fonni tanította a gyermekeiket egyedül nevelő anyákat. Ő maga szegénységben élt, dolgozott és segített, a teljes örökségét rászorulóknak adta. A legnagyobb ünnepen, Pünkösdkor nyílt napot tartottunk az iskolában. A kolostor gótikus kerengőjében kirakodóvásárt hoztak létre a gyerekek, és különböző nyelveken adták elő a színdarabokat, amivel mindenhol nagy sikerrel szerepeltek. A ballagást és az osztálytalálkozókat is Pünkösdkor rendeztük – emlékezett vissza a tanárnő.
Ma már nincs meg az iskola, pedig ismét szükség lenne rá. Dr. Papp Erzsébet sokáig küzdött érte, hogy ne zárják be, mint fogalmaz, majdnem belehalt. 2005-ben ment nyugdíjba, édesanyja betegsége szólította haza, Magyarországra. Még ma is gyakran visszajár Németországba, legutóbb márciusban látogatta meg a barátait. Egy közeli kisvárosban, Ambergben működtetett egy filozófus klubot, amelyet Szentesen is meghonosított. 15 éve találkoznak havonta a Gondolkodók Klubjának tagjai a városi könyvtárban, és mindenkit nagy szeretettel várnak soraikba. A tanárnő itthon is aktív életet él, szívesen kihasznál minden lehetőséget, rendszeresen látogatja a könyvtár rendezvényeit, jár meridián tornára és örömtáncra.
Palicska Irén
