Az Őze Lajos Emlékház, mint állandó kiállítóhely szervezési munkálatainak megkezdése után, egy szentesi helytörténeti és színháztörténeti kincs fogadta a Koszta József Múzeum munkatársait a leveles ládában. Dr. Sári Ilona 98 éves tanárnő ragadott tollat. Az elhivatott pedagógus a szentesi növénytermesztési és állattenyésztési iskola magyar szakos tanára volt az 1940-es években, és a városból elszármazott művészt, Őze Lajost Thália felé vezette. Eddig csak könyvekből, visszaemlékezésekből, újságokból és riportokból hallhattunk a “szülőről”, Őze színészetének gondozójáról, most azonban Farkas László Róbert, a közgyűjtemény igazgatója interjút kért tőle a művészről készülő dokumentumfilmhez, amelynek rövidített, szerkesztett változatát olvashatják.
– Mi jut eszébe Ilonka néninek Őze Lajosról?
– Egy proli gyerekből világhírű színész lett, ez nem volt egyszerű. Sokat kellett küszködni. Amikor kijelentette, hogy életemben ne voltam színházban, azt csináltam, hogy egy ócska Csepel teherautóra fölültettem az osztályát, és elhoztam Szegedre színházba. Egy kanna vízzel, hogyha éppen megszomjaznak, akkor tudjanak inni a gyerekek. Elámultak. Lajos is azt kérdezte, hogy eljutok-e még ide? Azt feleltem, hogy mindenki eljut, csak akarat kérdése, és nem tudott betelni a színházzal, nézte, nézte. Ruhája nem volt, úgy adtunk neki kölcsön, behoztuk a kollégiumba. Amikor mezőgazdászként dolgozott, a csírája már benne volt a színészetnek, de ezt ápolni kellett.
– Miből tetszett látni, hogy tehetséges tanítvány?
– Abból láttam, hogy kitaláltak jeleneteket Kádár Lacival, és azt próbálták eljátszani. És akkor azt mondtam, hogy hagyjuk a mezőgazdaságot, próbáljuk meg a színészetet. Szolnokon volt a fölvételi, mert ugye hát a 40-es évek nehezek voltak. S akkor azt mondtam, hogy meg kell tanulni egy szép verset, amit el lehet majd szavalni. És így jött a Walesi bárdok. Először tartalmilag vettük át, hogyan alakul a vers egyre erőteljesebben, először csak séta, aztán ballagás, aztán ügetés, és a teljes kifejlődés. És a vége, hogy hány ember ment a semmibe, a kivégzésbe. De egy se tudta mondani, hogy éljen Edward, a király.
– Lajos mennyire tudta ezt átérezni? Milyen színes volt a lelke 14-15 évesen?
– Át tudta érezni. Nagyon sokat foglalkoztam vele. Először azt mondtam, tanulja meg a verset, hogy pontosan menjen, és utána lehet részekre bontani. Mindig előrébb, előrébb. Szóval, nagyon sok emlék megmaradt tőle.
– Akkor még dadogott Lajos?
– Igen, de bocsánat a kifejezésért, hogy egy proli gyerekből neves színész legyen, ahhoz azért sok kell. Szolnokon egy egész színész garnitúra volt a vizsgáztatója. Nem akart elmenni, de azt mondtam, ki kell próbálni, vagy sikerül, vagy nem. Elment, elmondta a Walesi bárdokat, és azonnal fölvették. Mondták, hogy egyenesen menjen Pestre, de hát ő Szenteshez kötődött. Nem is szólva arról, hogy a menyasszonya az osztálytársa volt. De a Lajos nem tudott családban élni, egyet ismert, ez a színház. Minden a színház volt. Próbált ő egyikkel is, másikkal is, de nem sikerült. A harmadik sikerült, amelyik házasságból született Áron és Gábor. Bár nagyon szerette a gyerekeit, de ő azért a maga kis külön otthonában élt, és csak ritkán találkozott a családdal.
– Az érettségi után Őze Lajost felvették a Színiakadémiára. Utána hogyan tartották a kapcsolatot?
– Én tartottam vele végig a kapcsolatot. Sőt, amikor eljött Szegedre, mert az édesanyja itt élt, mindenkor eljött hozzám. Karakán ember volt, tudatosan készült mindenre, a szerepeire is. Volt eset rá, hogy lejöttek Szegedre, akkor megkérdezte, hogy mondjam el? Jó lesz így, vagy nem lesz? Ahogy mondtam, Lajos aszerint csinálta. És az utolsó találkozásunk, ha jól emlékszem, 1984-ben volt, akkor, amikor Lajos meghalt. Akkor a Csongrádi sugárúton laktam, és becsengetett. Én lepődtem meg legjobban, hát mondom, Lajos, mi van? Azt mondja, búcsúzni jöttem. Szívbe markoló volt. Már nagyon rosszul volt, de még akkor is tartotta magát. A színház. És a halála után, posztumusz, de csak megkapta a Kossuth- díjat. Megérdemelte.
– Ilonka néni, Őze Lajosról beszélünk, de egyre jobban azt látni, hogyha Ön nincs, akkor nincs Kossuth-díjas Őze Lajos.
– Így van.
– Hogyan került tanárként Szentesre?
– Kisvárdán kezdtem a pályámat közvetlenül a háború után, a 40-es években. Szerettem volna egyre közelebb kerülni Szegedhez, mert a szülők itt éltek. És akkor hosszú huzavona után átraktak Szentesre. A mezőgazdasági gimnázium volt akkor a jelenlegi szentesi. Magyar-történelem szakos vagyok, és ’47-ben doktoráltam.
– Miből írta a dolgozatát?
– Szegedről. Szeged fejlődéséről, életéről az 1900-as évekig.
– Doktori címmel rendelkező tanárnak nem volt visszalépés szakmailag, hogy el kell menni Szentesre, agrártechnikumba tanítani?
– Nem. Én jól éreztem magam abban az iskolában. Kevesen voltak, mert egy osztályba 14-16 ember jött, tehát egyénileg lehetett foglalkozni velük, és ez nagyon sokat jelentett. Én nagyon szerettem a Lajost. Egy végtelenül intelligens gyerek lett belőle.
– Ilonka néninek mi a véleménye, miért csak posztumusz, 1990-ben kapta meg a Kossuth-díjat Őze? Miért nem akkor, amikor még élt?
– Hát, ezt az akkori rendszer tudná megmondani. Úgy tudom, hogy a fia, Áron vette át apja helyett a Kossuth-díjat. Pedig megérdemelte volna a Lajos, míg élt, akkor kapta volna meg. De hát az a rendszer más volt.
– Amikor Őze elment, akkor hogyan búcsúzott?
– Nehezen. Én nagyon szerettem a Lajost. Tényleg. És úgy éreztem, ő is vonzódott hozzám ilyen szempontból. Hát az élet ezt hozta.
– Arról lehet-e tudni, hogy Őzének milyen volt a kapcsolata az édesanyjával, amikor még Szentesre járt iskolába?
– Az édesanyja takarított. Az apja kiment külföldre, tehát ott hagyta őket egyedül. És akkor mi az iskolában elhatároztuk, hogy behozzuk a kollégiumba, hogy legalább helye legyen, meg ennivalója. És attól kezdve a kollégiumban lakott. De úgy adtuk össze neki a ruhát is. Nagyon-nagyon nehéz élete volt kezdetben. És adta a teremtő, hogy legalább a későbbiek folyamán kárpótlást kapott.
– Lehet azt mondani, hogy olyan, mintha ön a pótmamája, pótanyukája lett volna?
– Így van. Minden problémával jött, és elmondta. Vagy sikerült segíteni neki, vagy nem, de többet igen.
– Ilonka néni, mi az, amit még szeretne elmondani az utókornak Őze Lajosról?
– Azt, hogy adjon az isten minél több ilyen embert, mint amilyen a Lajos volt, mert szüksége van az emberiségnek egy karakán, megbízható, szakmáját szerető és annak élő emberre. Mindenképpen.
– Mit tetszik üzenni a két fiúnak, Áronnak és Gábornak?
– Hogy akármennyire nehéz is, kövessék az apjuk példáját. Áron nagyon szépen viszi. Gábor az más volt. Nyilván mindenki színész nem lehet, viszont ő is a színháznak élt. Úgyhogy ilyen szempontból nagyon komoly és szép szerepet töltött be.
– Gábor operatőr lett, Áron vitte tovább a színházi vonalat. Mikor tetszett utoljára találkozni a fiúkkal?
– Nagyon régen. Amikor az apja halála után megkapta a Kossuth-díjat, akkor gratuláltam Áronnak. Nagyon aranyos volt, mert visszaválaszolt és megköszönte, hogy én gondoltam az apjára. Hát hogyne gondoltam volna. Ez volt az élete.
– A két fiú üdvözletét hozom, és amint véget ér a járványhelyzet, akkor Gábor és Áron szeretne majd Önhöz eljönni és tiszteletét tenni.
– Nagyon szívesen látom őket, csak jelezzék, és jó szívvel beszélek az édesapjukról.
Az interjút teljes terjedelmében a Koszta József Múzeum május végén megjelenő folyóiratában, a Bonus Nuntiumban olvashatják, amelyben többek között Verebes István színész-rendező is publikálja emlékező írását Őze Lajosról.
Farkas László Róbert
Palicska Irén
